Ilyenkor éjszaka olyan csend van és nyugalom... Felnézek a fekete égboltra, tekintetem a csillagok közt barangol, megpróbálom elképzelni, milyen messze is lehetnek azok a hatalmas gázgömbök, amiknek a fénye előttem csak halványan pislákol, rájuk tekintve mégis úgy érzem: ismerem őket.

Valahol, egy messzi-messzi galaxisban, egy másik életben talán éppen Ő volt a Napom... Rámosolygok - semmibe sem kerül, mégis tudom, hogy ő tudja - és rám kacsint és visszamosolyog. Tudom, hogy neki elmondhatok bármit... Tudom, ki ő, ismerem a titkait, és ő is az enyémeket. Hogy honnan? Fogalmam sincs... De számít ez? Vagy csak az érzés számít, ami bennem van valahol legbelül, a génjeimben kódolva - ami miatt muszáj az égre tekintenem, és tudom, hogy ő onnan tekint vissza rám - és ez nem furcsa, nem különös vagy szokatlan. Tudom, hogy ott van, tudom, hogy létezik...

"Őseink tudták, nem mindent látunk, csak érezni tudjuk a teljes világunk..." (FankaDeli)

Csak nézem azokat a szemeket, amiket az éjszakai égbolt elém rajzol... Azt a feneketlen mélységet, amiben kedvem lenne elveszni és feloldódni.

Eleinte nem értettem. Vajon az egész előttem van, vagy csak bennem?

Mi ez egyáltalán?... Mi az a mélység és az a világűr, amit látok? Mi az, ami mágnesként vonzza a tekintetemet, és muszáj néznem, akkor is, ha illetlen, akkor is, ha tolakodónak tűnök, és akkor is, ha mások ezt nem értik?...

Nem tehetek róla. Valami van ott, amit látnom kell... Annyira kívánom, annyira vágyom meglátni, hogy mindent képes leszek feladni a bizonyosságért egy óvatlan pillanatban - csak pillantson rám, csak láthassam meg... Vagy tán már megtettem? Egyszer, régen, egy messzi-messzi galaxisban, egy másik világban?... Hiszen a mindenség elfér egy aprócska pontban - egy csillag fényében.

Aztán a pír elöntötte az arcomat. Nem, ez nem lehetek én... A tartásomat feláldoznám az őszinteség oltárán?...

De hogy lehet, hogy lehet annyira csodálni valakit, akiről még csak azt sem tudom, létezhet-e egyáltalán? Ki lehet ő? Honnan ismerhetem?... Mert az nem kérdés, hogy ismerem. Valamiért fontos nekem... Hiszen látom - minden egyes pillanatban, amikor a csillagokba tekintek.

Száműzött, titkos gondolat, önostorozás a múlt és a jövő képei miatt, az időtől való totális elzárkózás - mindent hagyni széthullani egy ingatag célért, ami még délibáb is lehet - de éppúgy maga a valóság. Egy másik valóság...

Vagy maradni tovább, nem tenni semmit - egyensúly nélküli vergődésben...

És a kényszer szorít, egyre erősebben, egyre fájóbban mardos belülről. A legnehezebb harcot vívom, amit ember vívhat - a saját magával való harcot, ahol a cél: legyőzni önmagad. Megváltani a világot...

De legyőzhetem-e a Sorsot?... Egyáltalán, mi a Sors? Vagy... mi nem az?... Hiszen végül minden sorsszerűvé válik visszatekintve. Minden döntés sorsokat határoz meg, legyen az bármilyen apró.

Miért pont akkor? Miért pont úgy? Miért pont...

"Egyetlen pont sem fér el a térben." (Weöres Sándor: Tér és pont)

Felül kell kerekednem saját sztereotípiáimon és elképzeléseimen, hogy én lehessek én - hiszen a teljes igazság is bennem van valahol.

Lásd meg a csodát ott, ahol mások semmit sem látnak - és az emberek mosolyogni fognak rád, ha megmutatod nekik.

Apró döntések, amik sorsokat határoznak meg... Minden pillanatban eldől a sorsunk. Nincsenek kis döntések és fontosak... ez valami olyasmi elgondolás, mint a pillangó-hatás. Minden függ mindentől, és életed minden eseménye valamilyen módon visszavezethető minden korábbi eseményre - s Te vagy a kapocs... Hiszen meddig tart az élet?

Milyen az, amikor börtönbe zárva érzem magam? Amikor saját magamba zárva tombolok tehetetlenségemben, miközben acsarkodó farkasok veszik körül elébük hajított testemet? Én viszont bízom magamban, és tudom: most jött el az Idő... Az Idő ideje. Megtanultam már, mi a türelem - és életemben először kihívásként fogom fel, és nem vadorzó hadúrként. Életemben először keményen szembenézek magammal...

"Sokszor azt hittem, hogy a szemén át belelátok a lelkébe, s egyszer az is eszembe jutott, hogy én leszek az első ember, aki látta valakinek a lelkét. Szép lett volna, ha sikerül. De most már ismerem a szemét. Szelíden barna, jóakaratú is, ahogy azelőtt éreztem, de már nem hiszek benne, hogy a szemén át megláthatnám a lelkét. A tükör üvegén sem lehet átlátni. Ezüstréteg fedi hátul, s aki belenéz, csak önmagát láthatja meg..." (Szilvási Lajos)

"A szép rögtön kell, az igazira alszunk egyet. Szívünk lebeszélhető, rá sosem. Testet lehet venni, lelket csak eladni. Van akit azért gyűlölsz, mert szeretni is tudnád. Az Igazit elhagyjuk a Többiért, a Többit az Igazi miatt. A biztos megöl, de túléled. A kétely éltet, de belehalsz.”

Mert felettünk a Föld... Egy másik Föld... Egy másik, messzi-messzi galaxisban.

Nagyon elszaródott a kedvem, pedig amúgy nem volt ma gáz... Vitatkozás, miegymás... Pedig nem szoktam, de néha nagyon elegem tud lenni, és ez mostanában egyre többször kijön belőlem. Van egy olyan "jó" (vagy rossz?...) tulajdonságom, hogy bármi történik, mindig megpróbálom minden érintett szemszögéből megvizsgálni, mi is a helyzet. Épp ezért magamtól mindig mindenben indokolt, jogos és korrekt viselkedést és maximális teljesítményt várok el. Ez elméletileg nagyon szép és jó, gyakorlatilag azonban arra ösztönöz, hogy folyton véleményt alkossak, és sajnos ezt általában nem bírom magamban tartani. Pedig az emberek nem tolerálják sokszor, ha a szemükbe mondasz dolgokat, amiket te látsz valahogy, de ők esetleg nem úgy gondolják, nem onnan nézik. És ami a legnagyobb gond (már nagyon sokszor megkaptam), hogy "persze, mert én mindig mindent meg tudok magyarázni".

A probléma ott kezdődik, hogy fogalmam sincs, mi ezzel a baj... Valószínűleg ha felvetek egy problémát vagy megbeszélnivalót, akkor az a minimum, hogy "felkészülök az adott témából", és a véleményemet alátámasztom valamivel, ami túlmutat a "csak", "azért, mert" és hasonló válaszokon. Nyilván, mert ha ezt nem tudnám megtenni, akkor mire alapozva akarhatnék bármiről is magyarázni???... De mindig úgy veszem észre, hogy ezen az emberek kiakadnak, és nem értik, hogy nem vagyok hajlandó elfogadni az ő nézőpontjukat, amíg nem bizonyítják be nekem így vagy úgy, hogy igazuk van, vagy legalábbis nekem nincs igazam... És ami a legnagyobb gond: általában nem tudják bebizonyítani. Így kénytelen vagyok felhívni a figyelmüket, hogy ez esetben pedig nekem van igazam - és ebből lesznek a sértődések.

Remek lehet velem vitatkozni...

NA DE AKKOR MI A FASZT CSINÁLJAK UGYAN?...

Kussoljak, hallgassak, ne gondolkozzak, vagy mi, mégis?... Persze ezt is meg szoktam kérdezni, de ettől csak még nagyobb lesz a feszültség. Mert ha azt válaszolják: "igen, kussolj", akkor megkérdezem, miért is?... Ha pedig a válasz "nem", akkor a következő a kérdés: akkor?...

Kiállhatatlan vagyok?...

Lehet.

DE: nekem legalább vannak határozott elképzeléseim, véleményem és tetteim, vállalok egy csomó kockázatot, bízom magamban, dolgozok ezerrel és megpróbálom a legjobban csinálni, és a tetteimért és a szavaimért vállalom a felelősséget (persze, erre szokták mondani, hogy "mindenért vállalom a felelősséget, amit mondok - de nem azért, amit te értesz"...) Mondhatnám azt is, hogy öreg vagyok már bohócnak - kezd elegem lenni, hogy folyton sodródok, folyton rákényszerítve érzem magam, hogy a "könnyebb ellenállás" irányába haladjak... Felnőttem már egy ideje, mégis annyi mindenkitől függtem és függök is, hogy sokszor nem dönthetek legjobb belátásom szerint, mert muszáj belegondolnom, mit szólnának ahhoz más "érintettek", és csak azért, hogy a számomra fontosaknak megfeleljek, megváltoztatom a dolgokat magamban. Legalábbis megpróbálom. Látszólag.

És utólag szinte mindig (ha nem mindig) megbánom, hogy hagytam magam... Mert attól, hogy ideig-óráig jónak is tűnhet a másik megoldás, a végén mindig kiderül, hogy mégsem így kellett volna... És akkor jön megint az önmarcangolás: hát akkor most ki a hibás, ha nem én?... Mert ha akkor helyesen döntöttem volna, akkor most nem lenne szar... (De anno, akkor talán lett volna... vagy nem? Értékelés - újraértékelés...)

Húztam egy angyalkártyát, kifejezetten csak útmutatásért így nagy hirtelen. "Határozottság - Légy rendíthetetlen, bármilyen nehéz is a helyzet. Az angyalok veled vannak!" Erre rá fél órára (se) odakommentel egy ismerősöm az egyik megosztott hivatkozásomhoz face-en: "Angyalok kísérjék utadat"...

Jelek?... Hiszek bennük... Tudod, mekkora erőt adnak?...

Ilyenkor érzem valahol belül, hogy kezd visszabillenni a mérleg nyelve egyenesbe, és hogy valójában minden rendben van, csak én fújom fel megint a dolgokat - hiszen a mindenséghez képest mik vagyunk mi, és az életünkhöz képest mik ezek a gondok?... Jó megoldást pedig leginkább hideg fejjel, nyitott elmével és tökéletesen mérlegelve találhatunk leghamarabb. Legalábbis szerintem...

És bár tudom, hogy közhely: az egész lószart sem ér, ha nem szeretjük egymást. Anélkül kár is erőlködni...

Szóval, gyere kicsit közelebb, és beszélgessünk!

Mert szeretlek...

"Amikor 5 éves voltam, anya azt mondta, a boldogság a kulcs egy szép élethez. 6 évesen, amikor iskolába mentem és megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt írtam: "boldog". Azt mondták, hogy rosszul értelmeztem a kérdést. Azt mondtam, rosszul értelmezték az életet." (John Lennon)

"A változatlan létezés a változó életet nem óhajtja, nem is utálja, hanem magába foglalja, mint a fészek a benne tátogó madárfiókákat, érzés nélkül és mégis végtelen szeretettel.

Éppígy, aki gyökerét az életből a létbe helyezte: a fejlődőn nem ujjong, az elveszőt nem siratja; senkin sem kíván segíteni és bárkin hajlandó segíteni; mindent egyformán, érzés nélkül és végtelenül szeret.

Rajongás nélkül dicsér és undor nélkül kifogásol, mert az életnek bármely dolga végső fokon se-jó se-rossz; semmi sem különb semminél, csak az útnak más-más szakaszai vannak." (Weöres Sándor: A szeretetről)

Sándor bácsi néhány napja kopogtatott az ajtómon, valahol a lelkem legmélyén. Régen találkoztunk már, így egy ideig eltartott, mire felismertem, hogy ő az. Belépett, letelepedtünk a nappaliban, kávét ittunk, és ő a kezembe nyomta A teljesség felé című könyvecskét, amolyan "Nesze, olvasd, te bolond!"-arckifejezéssel.

Hiszen ez a könyv az életről szól...

"Szereteted ne olyan legyen, mint az éhség, mely mohón válogat ehető és nem-ehető között; hanem mint a fény, mely egykedvűen kiárad minden előtte-levőre.

Mikor a szeretet válogatni kezd, már nem szeretet többé, hanem sóvárgásnak és undornak kettőssége. S ez: az érzelgés, mely manapság mindennél veszedelmesebb; cukros váladéka bekente az emberiséget.

Minden emberi indulat közt az érzelgősség a legnyomorúságosabb. Egyik irányban szeretni csak úgy tud, hogy másik irányban gyűlölködik; vonzalma nyállal ken, gyűlölete köpköd. Állandó mértéke nincs, önmaga kavargó formátlanságához mér mindent; akármerre fordul, jó nem fakad belőle. (...) (Weöres Sándor: Az érzelgésről)

Szeretem Weöres Sándort...

"Van az az állapot, amikor valakit már annyira, de annyira, és olyan mélyen, és olyan őszintén, és olyan ösztönösen szeretsz, hogy mindent, bármit megadnál azért, csak hogy boldog legyen - és nem az számít, hogy mennyire vagy közel hozzá, hogy hányan látják és tudják, hanem hogy tudod, hogy mi van bennetek legbelül, és tudod, hogy ha Te éppen rá gondolsz, akkor ő is Rád... Amikor tudod, hogy attól szebbek a reggelek, hogy ő az életed része lett, és nem vársz semmit, nem gondolod tovább a dolgokat - egyszerűen csak élvezed, ami van, mert minden pillanat ajándék, amit akár csak azzal tölthetsz, hogy Rá gondolsz - és ő ezt tudja, érzi... Hatalmas erő rejlik a legtitkosabb és legapróbb dolgokban.

Mások talán csak annyit érzékelnek ebből, hogy mintha más lennél mostanában, mintha jobb lenne a kedved, mintha többet mosolyognál, mintha szebb lennél és kiegyensúlyozottabb... És hát nem elég-e vajon már csak az a tudat, hogy ezzel éppen a hozzád legközelebb állók napjait tudod Te is jobbá és szebbé tenni? Mert az élet, a szeretet és a boldogság sugárzik az emberből akaratlanul is...

És igen - szeretni sokféleképpen lehet, nagyon sokféleképpen..." (Cassy Reeves)

Mostanában nagyon jó barátok lettünk, én és a törlés gomb. Nevezhetjük őt dilitnek, Delete-nek, Del-nek, vagy bárhogyan. A kapcsolatunk fokozatosan kezd eljutni arra a szintre, amikor a szoftverből lassan már kimarad a biztonsági kérdés funkció: valóban, tuti biztos, ezermillió százalék, hogy törölni szeretné a kijelölt elemet, dokumentumot vagy miegymást? (Netán mindent?...) Hiszen a gép sem szereti hülyének érezni magát - minek is kérdezzen rá arra, ami hát tuti biztos? Ha törlés, akkor hát törlés - ez nálam mostanában elég egyértelmű. (Sőt, az egyszerűség kedvéért lassan már a mentés gomb is megszűnik, és annak a helyén is egy aprócska szemetes lesz, és a Lomtár ürítését is automatikusra kell állítani.)

És amit ebből az egész kínlódásból a külvilág lát: eszeveszett gépelés, majd csak ülés és bámulás. Merengés. Szájtátás. Befordulás. Kikattanás. Ne-szólj-hozzám-mert-kinyírlak állapot, kicsikét-szűk-a-világ-nekem érzés. Aztán elölről megint, gépelés, majd csak ülés... És mi születik mindebből? Semmi.

Legalábbis látszólag...

Mert hát mi is a semmi? Nem lehet, hogy ez nem is semmi - inkább csak csend?... Hosszú, néma, szájösszepréselős, gyomorfájdítós, beleremegős, fájó és gondolatrepítő elcsendesedés... Elmélázás, elmerengés, emlékezés, újraélés és továbbgondolás, átértelmezés és csoportosítás, rendreutasítás és küzdelem a félelem és az elposhadás ellen... Belső sikoly, mely oly' velőtrázó - hiszen az embernek legnagyobb harcait saját magával kell megvívnia.

Viszont a világot csak úgy változtathatjuk meg, ha saját magunkat megváltoztatjuk... És bár minden gondolat ki szeretne szabadulni, nem minden gondolat alkalmas a másokkal való megosztásra. Még, egyelőre - most, vagy lehet, hogy sohasem lesz az. Ez a gondolatok sorsa. Hagyni kell őket szárnyalni ahhoz, hogy megtudd, hogyan is teheted jobbá magadat, és ezáltal a világot. És ebben nem szabad, hogy bárki megingasson...

De mi van, ha van valaki, akivel ugyanaz a csendetek? Vajon létezik-e ilyen? "Szólj rám, ha egyszer véletlen' összefutnánk egy másik életben..."

Én nem fogom megbánni a halálos ágyamon, hogy bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni ahelyett, hogy másoknak akarnék folyton-folyvást megfelelni. Szóval kicsit átértékeltem, kihez hogyan szeretnék viszonyulni ezután, és hogy mik a fontos dolgok. És el kell mondanom: a világ szép. Az élet szép. És vannak, akik megértik, amit mondok és amit érzek. Amikor kicsit behunyom a szemem és elhallgatok...

Vannak, akik megértik a csöndjeimet is... És vajon mi számít az életben, ha nem ez?

"A személyiség burkából kiemelkedő emberi lélek azonos az Istennel; és mégsem az Isten. Nem úgy azonos az Istennel, mint a csönd a csönddel, hanem mint a zaj megszűnése a csönddel." (Weöres Sándor)

Néha kellenek ezek a szünetek. Kell, hogy kicsit ne kelljen mindent megmagyarázni, hogy néha elég legyél magadnak Te magad. Hogy ne legyél kíváncsi, csak arra, hogy vajon mi van benned, legbelül. És ha megtalálod, mi az, ami mardos, ami nem hagy élni, ami kínoz, amit nem tudsz befogni - akkor hagyd mesélni! Légy csendben egy kicsit... Megéri.

"Ha meglátod egyik-másik szörnyedet, ne irtózz és ne ijedj és ne hazudj önmagadnak, inkább örülj, hogy felismerted; gondozd, mert könnyen szelidül és derék háziállat lesz belőle." (W. S.)

Végül minden kiszabadul egyszer... Csak nem mindegy, mikor és hogyan. Nem mindegy, milyen munkát végeztél...

Már megint a telihold... biztos vagyok benne, hogy ő tehet róla...

Máris eltelt egy hónap?... Milyen furcsa! Elég gyakran érzem úgy, hogy a napok egyszerűen csak vonszolják magukat ahelyett, hogy szépen ütemesen eltelnének - csak akkor rohan az idő, amikor egyébként nem kellene neki. De ha a hónapokat nézem, hát azok meg mintha rohannának, suhannának... Telihold, újhold, telihold... Új hírek - jó hírek, egy rossz nap után. Akkor végül is ez a napom jó, vagy nem? Egyáltalán, miért pont éjfélkor kezdődik az új nap? Lehetne délutántól is, és akkor mondhatnám, hogy most jó napom van - jó híreket kaptam, minden halad a maga előre megszabott útja helyett a sokkal göcsörtösebb és girbegurbább, eszeveszetten kacskaringózó ösvényeken és útvesztőkben...

Az ember szenved, kínlódik - és a végén kiderül, hogy senki más nem tehet az egészről, csakis ő maga. Amikor valahonnan belülről, mélyről emészt valami, amiről eddig fogalmad sem volt, hogy ott van - ott volt-e egyáltalán eddig? Vajon a körülöttem zajló események csak a felszínre hozták, vagy éppen most született meg az az érzés? Egyáltalán, mi ez, miért, honnan, hogyan és hová?...

Száguldanak az ujjaim a billentyűzeten, rovom a szavakat, mondatokat, sorokat és bekezdéseket, és a bejegyzéseim száma nem bővül - bármit is írtam mostanában, egyiket sem nevezhetem publikusnak és közönség szeme elé valónak. Hogy miért?... Valami történt. A belső mardosás odáig fajult, hogy kényszeresen gépelek, és jobb híján vagy word-be, vagy vázlatba mentem az eszeveszett, szinte már őrjítően követhetetlen, ösztönösen felszakadó szavakat és érzéseket, amiket kihányok magamból.

Vajon mi ez? Ördögi erő, démoni megszállottság? Gömbvillám, érvágás, mágia vagy viaszbábú? Nem tudok koncentrálni, érzem, ahogy sejtről sejtre, atomról atomra apró darabokra hullok - és mindeközben euforikusan kacagva, magamról elfeledkezve hagyom, hogy a Sors - de mi a Sors? - sodorjon, amerre neki tetszik...

Alkoss! Légy kreatív! - Mindenhonnan ezt kapom... Hát igen - lennék én, sőt, vagyok is, fájnak már az ujjbegyeim, és mégsem megy, mégsem jön, mégsem akar megszületni. Csak villog az üres lap tetején a kurzor  - megint jöhet a fuckfuckfuckfuckfuck, ahogy Paul-nál a Tortúrában, de ez sem segít... Hát mit tegyek? Egyre jobban feszít, egyre jobban bánt, egyre jobban zavar, egyre jobban ki akar törni.... Közben meg ott van valami, valami új, valami más, valami rettenetesen erős, ami elvisz, ami magával ragad, ami nem enged - és én nem is akarom, nem akarok szabadulni, hiszen végre, végre érzek valamit, valami újat, valami olyat, amit már nagyon régóta nem...

De szabad-e? Mi ez az egész? Miért gondolom, hogy az nekem jó, ha egy ismeretlen, váratlanul felbukkanó erő hirtelen letérít a pályámról, ahol eddig oly' nyugodtan keringtem?...

És hogy lehet, hogy most egyszerre mindenhonnan záporoznak a jelek? Mintha folyamatosan csengene a telefon, mintha a vonalak csak úgy égnének - nincs egy percnyi nyugtom, egy kis szünetem, és egyre jobban fáradok, de nem tudok és nem is akarok kiszállni, mert tisztában vagyok vele, hogy ez éltet. Ez ad erőt - hogy tudom, bármire képes vagyok, bármit meg tudok csinálni. És mintha az élet csak szórakozna velem, mintha hangosan hahotázva kacagna, röhögne rajtam - tényleg? Tényleg képes vagy rá, vagy ezredszerre is elköveted ugyanazt a hibát? És ha most nem lépsz, akkor megint maradsz ott, ahol voltál, és elrohadsz, mint almacsutka a szemétdombon? Hangos kacagás... Tessék, a választás rajtad áll, a döntés a te kezedben van - dönts legjobb tudásod szerint! Hiszen rossz döntés nincs, mit ahogy jó sem - a döntés az döntés, a következmény az meg következmény...

Hányingert keltő áporodott cigiszag az elhagyott kocsmában, ahonnan a törzsvendégek már régen továbbálltak új helyet keresni... Én visszatérek, mint kísértő, fekete szellem, leülök az összefirkált, csikknyomos, karcos asztalhoz, és visszavágyom azt az érzést, amit ez a hely adni tudott, érzem azt az időt, amikor még az életem része volt valami, ami mára semmivé foszlott a benzingőzös levegőben... Kísértő zenegép, hallom belőle a dallamokat, részeg kórus énekel színes muslincákat, és a szivárványszín hangjegyek a levegőben táncot járnak a kékes füsttel, ami megannyi torokból tör elő...

A múltam erős alapot adott a jelenemnek. Az élet lehet akármilyen szar, akkor is tisztában kell vele lenni, hogy sokkal szarabb is lehetne - és rajtam kívül amúgy pont senki nem tehet semmiről.

Épp ezért csakis rajtam áll, hogy mit hiszek el, mit gondolok a világról, magamról, másokról...

Szerelem úszik a levegőben - és én szerelmes vagyok minden Lélekbe, aki képes belevetni magát a telihold fényébe, kacagva suhanni és hintázni az ágakon, csak azért, hogy magának bebizonyítsa: igen, ez vagyok én, ez az életem, és szeretek élni...

Lebegés és langyosság, kellemes embrióállapot, különös fényviszonyok, totális szétesés egészen az atomi szintig, erősen semleges halmazállapot, euforikus vagy stagnáló lelkiállapot, kommunikációs újraszerveződések a sejtek között, különös és teljesen új kémiai reakciók, a tudat használatának erőteljes másmilyensége, az ösztönök szabadon eresztése, szerveződés és újraszerveződés...

(A "szabadon"-t először véletlenül "szavadon"-nak írtam - ez olyasmi, mint a Freud-i elszólás?... Bár az is igaz, hogy a billentyűzeten egymás mellett van a B és a V betű... Vajon hány olyan szópár van, amik ennek a két betűnek a felcserélésével is értelmesek? És vajon miért érdekel ez engem?... Vaj(on) - Baj(on)... Nahát! Kettő máris megvan...)

Gondolkoztam rajta. Talán a napkitörések, talán a klímaváltozás, talán a tavasz, talán a szél, talán a válság, talán a fény, talán a dongók tehetnek róla. (Vagy a szavak...) Tehát nagyjából fogalmam sincs. De nem rossz ám ez amúgy, sőt, tök jó, csak azon filózgattam, hogy vajon tényleg jó-e az, hogy jókedvem van? Mert valahogy úgy tűnik, mintha mindenki azt várná el, hogy azért, mert szar van a palacsintában, legyen rossz a hangulatom, aggódjam halálra magam és hasonlók. Nos, én azért halálra aggódom ám magam attól, hogy nem mindig lehet látni rajtam, és nem hagyom, hogy elvegye az eszemet a sok szirszar. Csak nem eszem meg a palacsintát. Annyi, de annyi szép dolog van az életben - és rá kellett döbbennem, hogy nagy valószínűséggel mindezek a napok, mindegyik, minden egyes nap csak egyetlenegyszer fog lezajlani az életemben így, ahogy éppen most. Minden perc, minden óra, minden reggel és minden este más és egyedi, és nagyon sok mindent tartogat számomra egy nap a maga 24 órájával. Így belegondolva pedig azt hiszem, nagyon sok olyan dolog van, amire éppen most van lehetőségem.

Eddig valószínűleg csak azért nem tűnt fel, milyen esélyeket hagyok kihasználatlanul, mert ezek a dolgok nem kapcsolódtak a nagy vonalakban vagy (egyes részleteit tekintve) egészen aprólékosan felvázolt, óriási, a szemem előtt lebegő képhez, amire az általam elképzelt jövőmet festettem. És amely jövő egy centivel sem került közelebb hozzám az elmúlt jó néhány évben - és én sem hozzá, bárhogy is tepertem, leszámítva az életkoromat, mert azt szinte napra pontosan meg tudtam saccolni előre is... (Nahát...)  De a jövőm a valóságban - természetesen - folyton alakul, folyton változik, csak nagyon kevés részlete állandó - a távolság köztünk ennek ellenére (vagy épp ezért) örök.

"...örök változatlanság, mégsem megdermedés, hanem változásfelettiség, melyben minden változó is bennerejlik, akár az ébrenlétben az alvás lehetősége." (Weöres Sándor)

Ezt az életemet azonban most kell leélnem, és az életem nem a jövőmben zajlik, mint ahogy azt eddig sokszor elképzeltem, hanem bizony éppen most, éppen ma, éppen ebben a pillanatban... És mennyi különös pillanat! Hiszen bármi alakulhat bárhogy...

Furcsa dolog így figyelni a világot magam körül. Figyelni mindent. A reggeleket, az ébredést, az időjárást, az ismétlődő és az egyedi mozzanatokat, és hogy mennyi apróság van, amit állandónak hittem, pedig minden nap kicsit másmilyen. A szürke hétköznapok valójában színesek és érdekesek, az emberek változnak, és ha nem akarják, akkor is együtt lüktetnek a természettel... és egyszerűen érzem, hogy mindennek megvan a maga rendje valahol mélyen, és a tagadás általában azonos jelentésű az elfogadással - hiszen egymás nélkül nem léteznének...

Azt mondják, aki a legnagyobb összeomlás közepette mosolyogni tud, az már kitalálta, kit hibáztasson érte. De hát hol vagyok én még az összeomlástól? Ez csak egy szimpla káosz, ami nagyjából 27 éve tart... Pont olyan vándorló vihar, mint a Jupiter Vörös Foltja. Az élet játéka... Miután elolvastam a könyvet (amit Eleanor H. Porter írt, és - mily' meglepő - éppen 100 éve, 1912-ben jelent meg), én is játszani kezdtem... És nem is olyan nehéz mindenben megtalálni a jót! Mert mindenhol ott van, még ha hihetetlennek is tűnik néha. A másik kedvencem pedig természetesen nem más, mint a Tudod-e folytatni? Amikor adódik egy helyzet, amikor kész tények elé állítanak, és mindenki kérdőn néz rám...

"Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. Ha vágyaidat megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelidíted: igába foghatod őket és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz..." (W. S.)

...Szikrák a levegőben - a Természet játékai, aki imádja a tavaszt, és jót mulat esetlen kivagyiságunkon. Tudja, hogy ez is csak egy múló szeszély, nem érti, mit kell itt drámázni? Hiszen mindig is volt, mindig is lesz, és mindig is jelen van minden - csak az erőviszonyok és az egyensúly, azok változnak. A sok egy pillanat alatt lehet kevés, a szép csúnya, a gyűlölt imádott, a kerek szögletes, a hangzavar súlyos csend, az ellentét szétválaszthatatlan vonzalom..."

Igen, tudom folytatni. Bármikor tudom folytatni...

Minden annyira beindult...

...valamiért...

...mindig is foglalkoztatott, hogy vajon miért van az, hogy vannak találkozások, amiket sohasem fogok elfelejteni. Olyan pillanatok, amikor valami olyannal találkoztam, amivel addig még soha, és a pillanat megnyúlt, az idő megszűnt létezni, és az agyam egyetlen dologra koncentrált minden működő idegsejtjével. Sokkot kaptam. Mitől? Egy könyvtől. Egy rajztól. Egy verstől. Egy dallamtól. Egy tekintettől. Egy hangtól. Egy érzéstől... Egy érzéstől, ami valahonnan nagyon mélyről jön és nagyon hirtelen, és azt sem tudom, mi az és eluralkodik felettem egy rövid időre. Éppen csak kicsit tovább, mint egy pillanatig. De ez éppen elég lehet ahhoz, hogy valaki észrevegye. Valakinek feltűnhet. Anélkül is - és leggyakrabban így -, hogy akár csak tudna róla az illető. Ritkák és elsöprőek ezek a pillanatok, és nem tudom őket elfelejteni. De nem is akarom...

...valamiért...

...az egész világ egy nagy, szivárványszín buborékban lebeg. Minden, amit látok, olajos, torz foltként csúszkál a buborék domború felszínén - egyszerűen nevetnem kell rajta. De nem kinevetni, rosszindulatúan - nem, őszintén, mélyről jövően kacagni és mosolyogni, mert tudom, hogy ez az egyetlen esélyem arra, hogy ne bolonduljak bele ebbe a nagy tavaszi zsongásba, ami annyira őrült, hogy az már jó...

...valamiért...

...nagyot dobbant a szívem, amikor megpillantottam azt a könyvet - máskor követ, képet, bármit - egyszer, régen. Tudtam, éreztem, hogy az nekem kell, hogy az hozzám szól, hogy az engem akar - valamit át kell adnunk egymásnak. És a könyv akkor megszerzett magának, és azóta is az életem része. Az a pillanat ezáltal megváltoztatta az életemet. Megváltoztatott, a helyére tett bennem valamit. Megtaláltam valamit, amit kerestem. És már az első pillanatban tudtam, hogy ez egy sorsfordító találkozás...

...valamiért...

...néha olyan nehéz jónak lenni. Olyan nehéz őszintén jót tenni és jót akarni, mosolyogni és létezni. Amikor elfáradok valahol mélyen, legbelül, és tudom, hogy ki kellene kapcsolnom. Csak egy kicsit, mert... kell. Gyűlölöm az ilyen időszakokat, ezért meg kellett egyeznem magammal, hiszen együtt kell küzdenünk...

...valamiért...

...eszembe jutott, hogy vajon honnan tudom előre, hogy valami történni fog? Honnan tudom, hogy valami olyasmi fog történni, amire oda kell figyelnem? Mert sokszor előre tudom, ez nem kérdés. Tudom, hogy valami történni fog, figyelni kezdek. Keresem az apró jeleket, amik egyre közelebb visznek a... mihez is? Tán útjelzőkhöz. Hiszem, hogy vannak, akik jelzik, mi a helyes, anélkül, hogy ők maguk bármit is tudnának saját fontosságukról - ők csak az út azon szakaszán járnak éppen, ahová nekem lépnem kell. Oda csábítanak csupán csak a tetteikkel, amik számomra éppen akkor, éppen ott, éppen abban az időben a világ legnagyobb tettei, amivel magamat mérem, a magam által állított bíróság előtt - és ehhez képest a kirakatban teljesíteni már mind semmiség, ha igazán őszinte vagyok magamhoz.

De miért? Miért vajon?

Valamiért...

...vannak különös találkozások különös emberekkel - véletlenül, muszájból, szándékosan vagy számításból. Az első találkozás bármilyen lehet, de egy biztos: különös. Azután meg már mindegy is... Akkor már érzem, hogy ez már megint valami... Nem lehet a véletlen - hiszen abban nem hiszek -, biztos, hogy oka van, hogy éppen akkor, éppen ott, vagy éppen úgy... Amikor sosem gondolnám, amikor tuti nem számítok rá. És onnantól már csak a "kell" marad. Az első találkozás után okot kell találni a következőre. Valahogy. Meg kell tudnom a találkozásunk okát. Mert mi találkoztunk...

...valamiért...

...meg akartam tudni, hogy más is így van-e ezzel, vannak-e nekik is pillanataik. És tudom, hogy vannak, és észre lehet őket venni. Tudom, hogy az enyémeket is, hiszen elrejteni nagyon nehéz - sőt, szerintem lehetetlen -, amikor ilyen mélyről, valahonnan, valami távoli csillagról jelet kapok. Így azonnal kiderül, hogy piros vagy zöld - szabad-e, vagy tilos...

...valamiért...

...eltűntél és már nem ismerlek, csak az álomképet a fejemben, ami kísértetként jelenik meg előttem a legváratlanabb helyzetekben - egy mondat, egy kép, egy illat hatására, és elsodor messzire, és egy röpke időre visszaránt ahhoz a pillanathoz, és újra foglyul ejt...

...valamiért...

..."Te is így gondolod: csak a hazug ember ígér. Az ígéretet a félelem váltja ki a benned tomboló káosztól. Ugyanis amikor hűséget ígérsz, olyan dologgal üzletelsz, aminek nem vagy birtokában." (A. J. Christian)

...valamiért...

...mégis érdemes megtenni, hogy néha legyőzöd saját magadat...

Lassan kezdem úgy érezni, hogy már megint valami furcsa, csak az én elméletem bizonyítására és általam létrehozott kutatás egyetlen résztvevője vagyok: tudósítok kicsit a dohányzásról való leszokás egymás után feltűnő furcsaságairól, amik - meg kell mondjam - igen kellemesen hatnak a közérzetemre - felráznak ugyanis. Meglepődöm dolgokon. Néha megtorpanok egy pillanatra és rácsodálkozok valamire, ami pedig eddig is volt, eddig is ott volt, eddig is létezett, csak talán most kicsit máshonnan, kicsit máshogyan, kicsit másképpen van... És eszembe jut: tényleg, miért is ne?...

És ez tetszik. Tetszik, hogy sorban nyílnak meg olyan dimenziók, amikről eddig még sejtésem sem volt, vagy ha volt is, csak ritkán észleltem őket. A világ kicsit más lett. Minden csak egy icipicit, de - sok kicsi sokra megy alapon - ez a rengeteg apróság, ez a sok kis eltérés pont elég ahhoz, hogy a világ nekem, hozzám való vonatkozásában megváltozzon. És íme, mi ez, ha nem egy újabb bizonyíték: azt kapom, amit adok, és ha én így, hát ő is így.

Mert először is, a legegyszerűbb dologgal kezdve a sort: néha szívesen rágyújtanék. Tényleg szívesen. Csak mert szeretek dohányozni. Szeretem a dohány illatát, amikor frissen kiveszem a cigit a dobozból és a számba illesztem, majd meggyújtom, és az első slukkal mindig "lefújom" a parázsló végét - fogalmam sincs, miért, ez annyira automatikusan jött valahonnan, még erősen kocabagós koromban, hogy fel sem tűnt, amíg nem hívták fel rá külön a figyelmemet. A "Miért csinálod?" kérdésre sem tudtam válaszolni, azóta se - nem tudom, csak.

Aztán az a megnyugtató na-most-megjutalmazom-magam-egy-cigivel érzés, amikor csak úgy hátradőlök, rágyújtok, beszívom és kifújom a füstöt, és nézem, ahogy kékesszürkén elterül a levegőben, meghúzva a láthatatlan határt a lent és a fent között, és a gondolataim ebben a füstszínű háttérben kibontakoznak, kavarognak és táncolnak - és ez az én világom, az én kis külön éterem, ahol az aktív tevékenykedést rendszeresen megszakítom egy-egy néhány perces szünettel, amikor csak befelé figyelek...

Persze ott van az a bandázós rész is, amikor olyanok között vagyok, akik szintén cigiznek, együtt keressük a megfelelő helyet, együtt fagyunk meg kint télen, de mindezzel dacolunk, mindenféle kellemetlenségeket bevállalunk csak azért, hogy hódolhassunk ennek a különös, mégis annyira szokványos hobbinak, szenvedélynek, ami a dohányzás... Néha éppen azzal vállaljuk a közösséget egymással, hogy e mögé a kékes füstköd mögé bújva csalafintán összenézünk, mintha félszavakból is értenénk egymást, még ha egyébként azt sem tudjuk, hogy is hívják a másikat... de mennyi mindent elárul egy emberről az, hogy hogyan dohányzik! Hogy a begyakorolt mozdulatokat miként vezeti, hogy hogyan változik meg a hangulata - ha megváltozik egyáltalán -, amikor rágyújt, hogy hogyan nyomja el a csikket és hova dobja... Rengeteg dolgot elárul magáról anélkül, hogy tudná.

Aztán ott van még a kávé vagy az alkohol, ami mellé egyszerűen a legjobb és szinte kell egy cigi, vagy szimplán csak az összejövetelek, amikor egymás után szívjuk, egyszerre vagy felváltva (de inkább egyszerre) mindannyian...

Sok-sok emlék, amik eszembe jutnak - de nem gyújtok rá, és jólesik, hogy nem gyújtok rá. A testemnek fizikailag, a lelkemnek pedig azért, mert ez bizonyíték - nekem legalábbis az. És a tegnapi nappal eljutottunk a második hét végére, és elárulom, igazán büszke vagyok magamra - és remélem, a többiek ugyanígy magukra. Még mindig az utamba kerülnek a szokásos csodálkozó tekintetek, kissé hitetlen kérdő mondatok, miért, hogyan, mióta, és hogy nem nehéz-e, nem vagyok-e stresszes, feszült, nem remegek-e egy cigiért, nem támadnak-e bűnös gondolataim, ha meglátok valakit, aki vígan dohányzik...

Hát nem. Semmi. Jól elvagyok magamban azzal, hogy megjegyzem: na, ha dohányoznék még, most rágyújtanék. De egyre jobban esik nem-rágyújtani, és egyre kevesebbszer jut eszembe. Nem, nem hiányzik, sőt, egyre jobban tetszik, hogy nem füstszagú a ruhám, a kezem, a hajam, hogy nem gyűlnek a csikkek a hamusban, hogy ritkábban megyek boltba (így talán hamarosan a pénztárosok sem veszik majd le automatikusan a polcról azt az ezüst színű dobozkát, amikor meglátnak) és így kevesebbet költök, és egyáltalán: egy csomó időm jut másra figyelni, vagy máshogy.

De a legjobb az egészben nem is az, hogy reggel kettő helyett csak egy kávét iszom, és így nem készül ki annyira a gyomrom, vagy hogy nem vagyok bagószagú, vagy hogy nem kell méregetnem az öt métert vagy számolgatnom, mennyit is költök cigire egy hónapban, vagy hogy nem ártok a magam és mások egészségének azzal, hogy füstölgök... Nem, az egésznek a legnagyobb haszna egyelőre számomra nem is ez, hanem hogy tudom: egyesek megpukkadnak ettől. Idegesek lesznek, amiért én mosolygok, és nem stresszelem félőrültre magamat és a kollégáimat és a kedvesemet és a családomat és úgy általában az egész környezetemet, hogy nem hullok szét apró darabjaimra  és nem megy el minden energiám a megfeszített kínlódásra, hogy erős legyek, hogy ellenálljak. Látják, hogy nemhogy egy számomra fontos és nehezen nélkülözhető dolgot sem veszítettem el a leszokással, de még csak nem is erőlködök egy fikarcnyit sem.

Pedig megtehetném - nyavalyoghatnék, hányszor jut eszembe és milyen nehéz, vagy kirohanhatnék minden még-dohányos ellen és szívhatnám a vérüket, amiért ők meg merik tenni, hogy cigiznek, mikor már én sem - és ha én nem, hát akkor más se...

És vannak, akiknek fáj, hogy ez engem mind nem izgat. Hogy a világom megváltozott, változik, és a változás nekem jó - hiszen ez az élet maga, és erre még a tavasz is rátesz egy lapáttal... És ők ezen stresszelnek és sokkolják magukat - nem értik, miért jó nekem, mikor ez rossz és nehéz. Cigiznek és pusmognak a füstös ködben, míg rám fényesen süt a nap, és csak mosolyogni tudok azokon, akiknek az élete nem több annál, mint hogy a saját gyengeségeiket a másokéival próbálják ellensúlyozni. Pedig a döntés mindenkinek sajátja. És mint tudjuk, nincs rossz döntés - csak ha nem döntesz.

Én tényleg nem szoktam gyilkolni, komolyan, a vérontás csak elméletileg megy nekem baromi jól, a gyakorlatban általában problémázni szoktam egy sort a dolog morális hátterén, és ez a problémázás általában éppen akkor kezdődik és éppen addig szokott tartani, míg éppen elmúlik a megfelelő pillanat - utána meg már szinte mindegy is. Főleg, hogy az elszalasztott pillanat miatt meg dühös leszek magamra, és akkor meg az a bajom, hogy miért vagyok ilyen nyámnyila, amiért totojázom ahelyett, hogy hidegvérrel és ösztönösen cselekednék. Alapvetően még csak nem is a vérrel vagy a csonttal vagy a belsőségekkel vagy az egyéb kellemetlenségekkel van bajom, sőt, még anatómiából meg kompletten biológiából meg kémiából meg fizikából meg mindenféle természettudományos tárgyakból is egész jó vagyok, ráadásul a kedvencem a szíeszáj, az enszíájesz és ezek különböző változatai, hogy a többiről ne is beszéljek (mint például a Fűrész sorozat, aminek viszont csak az első két része ér valamit, a többi fabatkát se).

És nem, én nem csak a ruházatomon viselek előszeretettel koponyákat, de még a szobánk polcain is akad belőlük egy-kettő, amiket innen-onnan szereztem - persze csakis állati eredetűek, és egyiknek sem felelek az elmúlásáért. Ezen kívül gyermekkorom egyik kedvenc elfoglaltsága volt a temetőket és az erdőket járva baglyok után kutatni, mert tudvalevő, hogy ahol bagoly lakik, ott bagolyköpet is van - és az ám a nagy kincs a hozzám hasonlóan kissé különös érdeklődésű önjelölt kutatóknak!

Ha esetleg valaki nem lenne teljesen képben a bagolyköpetek mikéntjét, hogyanját és miértjét illetően, annak kedvéért kitérek kicsit - és tényleg csak kicsit - ezeknek a gyönyörű és csodálatos és fantasztikus állatoknak ezen különös melléktermékére. A köpet jelen esetben nem más, mint a madarak által megevett táplálék később kiöklendezett, megemésztetlen része, azaz - többek között - a szőr, a kitin és a csontok. Ezek az összetevők ilyen helyes kis (vagy nem is olyan kis) tömör darabokba préselődnek, és leggyakrabban a baglyok nappali hálóhelye környékén találhatóak meg nagyobb mennyiségben. A szüleim anno ott követték el a hibát, hogy a kezembe adtak egy David Attenborough könyvet, amiben egész részletesen leírták, hogyan is kell ezeket a köpeteket elemezni - na és innen nem volt visszaút. Rendesen gyűjteni kezdtem a különféle rágcsálók különféle csontjait, amiket ezekből a baglyok által elhagyott szeretetcsomagokból nyertem - amik egyébként a zoológusoknak nagyon is hasznosak, hiszen rengeteg mindent meg tudnak állapítani belőlük mondjuk az adott terület faunájáról.

Na de nem akartam ekkora kitérőt tenni (igaz, az is megérne azért egy külön bekezdést, amikor az egyik nyári szünetben gumikesztyűben és bicskával felboncoltam egy halott verebet - de erről talán majd máskor). Lényeg a lényeg: hiába a természethez és a koponyákhoz fűződő, szorosnak és intimnek is nevezhető viszonyom, egyszerűen a gyilkolás az nem az én műfajom - legalábbis ami az állatokat illeti. Pedig azért néha én is be tudok sokallni, főleg, amikor egymás után három teljesen külön fajba tartozó ízeltlábúval akadok össze nagyjából negyed óra leforgása alatt a házban.

Elsőként jött egy darázs. De nem akármilyen - bár csupán csak egy sima, mezei, egyszerű darázs volt -, bazi nagy, volt vagy két és fél centis. És hát ami a nagyobbik baj, hogy a darazsakkal előítéleteim vannak, mert képesek agresszívek lenni meg csípni is, többször is és eléggé nagyot. És bár tudom, hogy a táplálékláncban azért van helyük, nem gondolnám, hogy éppen az én szobámban fogja levadászni bármelyiket is egy mezei csicsörke vagy réti pitypalatty - szóval nem maradt más hátra, mint előre: kellett valami alkalmatosság, amivel befoghatom. Ő azonban ezt nagyon nem akarta, és bőszen megtámadta az éjjeliszekrényen álló olvasólámpát, és kezdett egészen belejönni a sebességhatárok feszegetésébe, így végül súlyos döntést hoztam: meg kell halnia. Fogtam hát az egzotikus fából faragott bahiás füstölőtartót, amin apró csillagok sorakoznak, és elhatároztam, hogy azzal fogom fejbe kólintani ezt a szerencsétlen ízeltlábút.

Lassan felemeltem a nem kifejezetten erre a célra rendszeresített eszközt, céloztam, koncentráltam és suhintottam - abban a pillanatban azonban, ahogy a rögtönzött guillotine sebesen elindult a sárga-fekete csíkos betolakodó felé, a figyelmem elterelődött, és döbbentem vettem észre egy bőszen csápoló poloskát, nagyjából húsz centire a csatatértől. Vélhetően nem nekem drukkolt. Ezek után nem meglepő, hogy az első ütés célt tévesztett, a darázs pedig menekülőre fogta - egyenesen a lámpa burája alá. Valahogy sikerült kipiszkálnom, de hallottam a zümmögéséből, hogy kezd egyre dühösebb lenni, minek következtében én egyre jobban beparjantottam, hogy még a végén annyira magához téríti téli álmából a harc heve, hogy egyszerűen nekem támad és kivégez, és vadul össze-vissza csapkodva próbáltam véget vetni az életének. Két dolog azonban rettentően zavart: az egyik, hogy régebben behatóan tanulmányoztam a buddhizmus iránymutatásait, és tisztában vagyok vele, hogy szerintük egy darazsat megölni épp olyan bűn, mint bármilyen más élőlényt (sajnos a növényekkel nem foglalkoznak kellőképpen, már ami azok élőlény mivoltát illeti, no de ez megint egy másik téma), a másik pedig, hogy a poloska megunta a szemlélődést, és elindult. Végül egy határozottabb fejbecsapás után - aminek következtében néhány fülbevalót, arckrémet, testápolót, kézkrémet, szemránckrémet és miegymást lesodortam az éjjeliszekrényről - a darázs brékbemutatóba kezdett, azaz ütemesen zümmögve pörgött a hátán, én meg kihasználva az alkalmat, gyorsan bezártam a poloskát egy üres cigis dobozba - még jó, hogy emlékbe megőriztem egyet, így legalább hasznát is vehettem.

A dobozt büszkén félretéve azonban szörnyű felfedezést tettem - a darázs eltűnt. Nyoma veszett. De olyan szinten, hogy sehol semmi. Se a lámpában, se a polcokon, se a szekrénykén, se mögötte - sehol. Most vagy levetette magát az éjjeliszekrény és a fal között húzódó szakadékba bánatában, vagy elbújt egy láthatatlanná tévő köpeny mögé, és erősen forralja a bosszút ellenem. (Szerintem a második, ezért már órák óta tiszta ideg vagyok, hogy vajon mikor fog lecsapni rám.)

Végül nem bírtam tovább a feszültséget, fogtam magam, és - csak hogy kiverjem a fejemből a kellemetlenkedő rovarokat - nekiálltam mosogatni... és az első pohár elsikálása után vajon mi nézett velem farkasszemet a mosogatóból?

Egy pók.

Na, ez volt az a pillanat, amikor már én is azt mondtam, hogy elég volt. Felülkerekedett bennem az igazi gonosz, és eldöntöttem, hogy ennek a póknak most meg kell halnia - lefröcsköltem vízzel. És természetesen abban a pillanatban elkezdett furdalni a lelkiismeret - merthogy az eddigi három ízeltlábú közül éppen pók pajti az, akit a legtöbbre tartok. Hát pont neki kelljen feldobnia a bakancsát - egyszerre mind a nyolcat?...

Szóval fogtam egy poharat, beletessékeltem a nyolclábút és kihajítottam az ajtón, remélve, hogy túléli az enyhén citromillatú habfürdőt. Azóta pedig próbálom megnyugtatni magam, hogy a pókok szerencsét hoznak, és ez a nyikorgó matatás nem más, mint a terráriumban néhány napja téli álmukból felébredt achátcsigáim hangja, ahogy csúsznak az üvegen, maguk után húzva a házukat, nem pedig az ellenem induló darazsak üzennek hadat valami általam meg nem értett nyelven.

Szóval, valahogy ez a gyilkolás dolog nem megy nekem...

A tegnapi nappal elérkeztünk az igazi, valódi és megmásíthatatlan Tavasz birodalmába - tegnap volt ugyanis a csillagászati tavasz kezdete, azaz a tavaszi napéjegyenlőség. Mostantól fél évig a Fény uralkodik majd a mindennapjainkon. Fel a kezekkel, ki emlékezett meg eme igen fontos ünnepünkről? Nem, nem kell magatok köré tekintgetni, ez ugyanis egy olyan neves esemény, amit emberemlékezet óta mindig, minden nép megünnepelt, nemtől, kortól, bőrszíntől és vallástól függetlenül. Tehát?

Rendben, nem kell aggódni, senki nincs még elkésve semmiről. A tavaszünnep eltarthat néhány napig, sőt, a pontos meghatározása is igencsak változatos, ha egy kicsit körülkémlelünk a nagyvilágban.

Bár nemigen ismert tény, de valójában szinte percre pontosan meghatározható a napéjegyenlőség időpontja. Ezalatt ugyanis azt a pillanatot értjük, amikor a Nap sugarai - amelyek fél évig a Föld déli, fél évig pedig az északi féltekéjének trópusi szélességi fokait érik így - éppen az Egyenlítőre esnek merőlegesen. Idén ez az időpont március 20-án reggel 6 óra 14 perckor következett be, közép-európai idő szerint. És bár a tankönyvekben még március 21-éről tanulhattunk - én legalábbis még biztosan -, ez a meghatározás már csak azért sem helytálló, mert legközelebb 2102-ben (igen, nem elírás) esik majd erre a napra ténylegesen ez az esemény. Ennek oka a jelenleg használatos naptárrendszerünkre vezethető vissza, és természetesen a Föld és a Nap mindenféle tulajdonságaira és mozgásaira.

Egyszer régen, nagyon régen, tán még az ókorban, vagy még annál is korábban, ebben az időszakban ünnepelték az isten és az istennő szerelemre lobbanását és a fény születését, és ekkor fogant meg az a gyermek is, akinek a világra jöttét a téli napforduló alkalmával ünnepeljük (ez ugyebár december 21-e körül esedékes). Az ókori Egyiptomban Isis és Osiris történetével találkozhatunk, a keresztényeknél Jézus fogantatásával (Gyümölcsoltó Boldogasszony, március 25.), illetve a kissé eltolódó Húsvéttal (a napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni első vasárnap), a pogány európai hagyományok szerint pedig Ostara ünnepén (március 19-21 között, a napéjegyenlőség napján) lobban szerelemre a természet istene és istennője - ez az időszak tehát valójában nem más, mint a termékenység ünneplésének ideje. Ekkor éled fel a természet, ekkor szökken szárba a termés, az élet burjánzani és növekedni kezd, minden kivirul, kipattannak a rügyek, virágba borulnak a fák és a mezők, csiripelni kezdenek a madarak - az egész világ egy hatalmas endorfinrobbanás lesz. Érezzük a sejtjeinkben, hogy végre működni kezdünk, és a téli depresszió után következő tavaszi fáradtság ragadós nyálkái végre kezdenek eltűnni az egyre erősödő napsugarak hatására.

Lassan mindenki ébredezni kezd.

Én személy szerint nagyon vártam már ezt a napot. Mindig is szerettem a tavasz eljövetelét (pedig ha valaki, hát én aztán imádom a telet), amikor a friss, fűszeres, különös illatú levegővel mintha az életet is magamba szívnám. Érzem, hogy feltöltődök energiával, hogy megnyugszom, hogy tudom: bármire képes vagyok. Terveket szövök, és a gondolataim szinte maguktól nekilódulnak. Tiszta lap, új kikelet, új lehetőségek.

Ma délelőtt sikerült rá időt szakítanom, hogy pár percre leüljek a kertben. Becsuktam a szemem és élveztem a napsugarakat, olyan volt, mintha töltőre tettem volna magam...

Vajon honnan tudja a szervezetünk, hogy tavasz van? És vajon miért tartották fontosnak oly' sok éven keresztül az emberek, hogy megünnepeljék ezt a jeles alkalmat?

És a mai világban vajon miért nem fontos az, hogy ünnep legyen a természet ébredése, aminek - nagyon nem mellesleg - mi is a részei vagyunk? Miért nem figyelünk oda arra, hogy szükségünk van erre az ünnepre?

Akármennyire rohan is a világ, akármennyire rossz is minden, nem szabad, hogy legyen olyan ember, aki az elkövetkezendő pár napban nem áll meg csak egy kicsit, csak egy pillanatra, és nem érzi úgy, hogy annyira szeretne, annyira vágyik, valahol mélyen, belül - és muszáj megállni, és el kell mosolyodni (nem is olyan nehéz ám), csak hogy a tél végére magunk köré épített falakon kicsit megmozgassuk azokat a kiesni vágyó téglákat, és hagyjuk, hogy a napsütés beférkőzzön az életünkbe. Nem kellenek a kifogások! Szerintem ugyanis egy igazi ünnep nagyságát nem az adja, mennyire drága, mennyire harsány vagy mennyire sok időt fordítunk rá, hanem az, hogy mennyire adjuk át magunkat annak a dolognak, amiről szól, bármi legyen is az - jelen esetben az ébredésnek.

Pár perces csendes-szembecsukós lazulásomból egy kissé még talán zavart, de annál csiklandósabb és kedvesebben nosztalgikus mesebeli zümmögés térített vissza a valóságba: az első tavaszi dongó, ami csíkos, bundás pizsamájában ellavírozott karnyújtásnyira előttem. Szélesen elmosolyodtam, és tudtam, hogy nekem aztán bárki bármit magyarázhat: véletlenek bizony nincsenek, és a jeleket igenis észre lehet venni.

"Egy francia repülőgépgyár tervezőirodájának falán hatalmas dongó látható, a következő felirattal: A dongó, testének viszonylag nagy súlya és ehhez képest igen kicsiny szárnyfelülete miatt, alkalmatlan a repülésre. A dongó ezt nem tudja, ezért repül."

Ideje felállni és útnak indulni. Azt hiszem, most van itt a legfőbb ideje - élni, érezni, tenni.

Bárminek, mindennek.

A dongók már csak tudják...

Sietnem kellene... Megint, most is, ma is - mostanában folyton sietnem kellene. De nagyjából egy hete nem sietek. Nem sietek sehová. Valamilyen tudatalatti elhatározás folytán mintha újraértelmeztem volna egy kicsit az idő fogalmát, és mintha ettől egy csomó minden a helyére zökkent volna. Azóta minden apróság olyan jól alakul, és hiába tudom, hogy azért továbbra is a híg fos tengerén próbálunk árral szemben evezni, mintha kaptam volna valami pluszt. Valamit, amit egyelőre még nem értek kristálytisztán, de érezni érzem, és tudom, hogy valahol itt van.

Biztosan én vagyok megint a túlzottan ügybuzgó, amiért eszembe jutott összefüggésbe hozni a megmagyarázhatatlan lelki békémet sok más lehetséges ok mellett - pölö bekattantam, eljött a vég, bele kell törődni, hogy válság van, satöbbi - a dohányzásról való leállással, mivel hogy e két dolog közötti összefüggés csupán csak a dátum vélhető azonossága. De bevallom, ezen elgondolkoztam. Lehet, hogy hülyeség, mivel annyira abszurdnak hat az egész - mégis furcsa. Mert hát az nem úgy van, hogy ha valaki leteszi a cigit, akkor ideges, feszült meg stresszes lesz? Kiborul és mindenkit kikészít maga körül?

Hát, nem tudom, de egy biztos. Ez a leszokás dolog is olyan egyszerű, mint a fene - egyszersmind szörnyen bonyolult. Ugyanis folyton magammal vitatkozok rajta - vagy csak beszélgetek, de mindegy is -, mert ahhoz, hogy másokat meggyőzzek, hogy menni fog, először nekem kell elhinnem, hogy kirázom a kisujjamból. Csakhogy felmerült bennem az a kérdés, hogy elhiszem-e én ezt magamnak? És az a tény, hogy ez eszembe jutott, sértette a saját büszkeségemet. Na, hát ezt meg nem engedhetem - be kell bizonyítanom magamnak, hogy bízhatok magamban.

Első lépésben elmeséltem mindenkinek, hogy mostantól totál semmi füstölés legalább egy hónapig - és nem érdekelt, mit gondolnak. Most először igazán nem érdekelt, mit gondol rólam a környezetem, a munkatársaim, a családom, csak egy dolog: az, hogy tudtam, hogy ezt simán meg tudom csinálni. Merthogy rá sem szoktam. Ugye?... Persze senki nem hitte el, mert már hallottunk ilyen hirtelen fellángolásokat sokak szájából, de mindenki próbált őszintén mosolyogni és biztosítani róla, hogy drukkol. (Esküszöm, senkinek semmi baja nem lenne a leszokással, ha nem kéne megélnie a környezete megdöbbent vagy lemondó reakcióit erre a bejelentésre... Nem csodálom, ha sokaknak minden kedve elmegy még a próbálkozástól is.)

Ezután jött az a rész, amikor alkalomadtán már elmondhattam - el kellett mondanom - magamról: második/harmadik/ötödik napja nem dohányzom. Mindezt tényszerűen, mintha csak azt közölném, milyen kellemes az idő. Persze tökmindegy, mindenki, aki frissen értesült erről, harsányan felröhögött ennél a mondatnál: Hú-ez-ám-a-teljesítmény, Addig-én-is-bírom! Ezt én faarccal hallgattam, és megkérdeztem, mégis, hogy kezdjem el, rögtön indítsam azzal, hogy fél éve nem gyújtok rá? Ez az eset velem éppen szerdán esett meg egyébként, és érdekes, még ez sem kavart fel lelkileg.

Ami egyedül érdekel ebben a témakörben, az a többi résztvevő. Napról napra olvasom a bejegyzéseket és azoknak az ismeretlen ismerősöknek a kommentjeit (már aki kommentel), akikkel benne vagyunk a bandában. Csak az ott leírtakból tudok következtetni arra, ki hogyan éli meg ezt a "bandázást". Nekem furcsa és izgalmas - mert senkiről nem tudom, kicsoda valójában, és mert csakis a játék kedvéért meg kell bíznom bennük. Ennek kapcsán felmerült bennem, hogy tényleg: hiszen bárki mondhat bármit. Ki tudja, ki mit csinál ott a monitor előtt? És vajon ki tudná meg, ha én vígan cigiznék, csak nem vallanám be?

Senki. De az is biztos, hogy ez a játék (mert szerintem az) nem csak erről szól. Hanem arról is, hogy magamnak megengednék-e ilyen hazugságot? Senki másnak, csak magamnak?

Én nem. Én nem tudnék hazudni olyan embereknek, akik őszintén bevállalták ezt a dolgot, főleg, ha - velem ellentétben - erős dohányosok (voltak?), mert lehet, hogy ők tényleg végigcsinálják, csak mert hisznek benne, hogy a többiek is vannak olyan becsületesek, mint ők maguk. Valójában az igazság nem fog kiderülni soha biztosan. De a hazug ember legbelül gyanakvó, nyugtalan, feszült, kényszeredett. Ott mélyen nem tud örülni igazán a hazugsággal megszerzett érdemének - és ez pont csak neki rossz.

Mindennek fényében pedig március 12-étől fogva (nahát, tizenkettedike) nem gyújtottam rá többet. Pedig minden nap eszembe jutott, hogy cigizhetnék. A lehetőség is adott volt. De nem kellett. Egyszerűen nem érdekelt. És hétfő óta kisütött a nap, csiripelni kezdtek a madarak, és - csodák csodája - megnyugodtam. Nem idegeskedtem amiatt, hogy mindjárt elfogy a cigim, hogy milyen drága a cigi, hogy milyen régen szívtam már el egy cigit, hogy mennyi cigit szívtam el ma, hogy mennyi pénzt költöttem el ma is a boltban, pedig csak egy cigiért ugrottam be... Tehát kizártam az életemből néhány tucat stressztényezőt.

És azóta eltelt egy hét. Kösz, jól vagyok. Főleg, hogy nekem most jön a hosszú hétvége - három nap egyhuzamban. Valahogy csak kibírom... Na jó, azért nem panaszkodom, mert szombaton sem dolgoztam, és voltunk is végre-végre kirándulni az én imádott kedvesemmel az én imádott Szigetemen. Ez a kirándulás végül átment túlélőtúrába, mert nekünk a Nagy-Duna mellett kellett elsétálnunk a kőgátig persze, de csak mert ott nincs út, ellenben van jó sok uszadék és szemét - amiből (komolyan mondom) egy kisebb háztartást be lehetne rendezni: edények, építési anyagok, műanyag bútorok, minden. Hála azonban nikotinmentesedő tüdőmnek, remekül bírtam az erőltetett menetet. Láttunk egy csomó gyönyörű virágot, rügyfakadást, pillangót, Dunát, odút saját terasszal, úton végigvezető árnyékot, tündérhintát, mindenfelé mutató fát, kagylókat, halakat, madarakat. Élveztük a napsütést, néztük a fényeket és az árnyékokat, hallgattuk a csiripelést és a víz csobogását és a csendet.

És jó volt.

Igaz, én nem valószínű, hogy megfelelnék alanynak, de az egyszemélyes tesztem azt bizonyította eddig, hogy a dohányzás nem oldja a stresszt, hanem fokozza, míg a dohányzásmentes élet bizony nagyban csökkenti a pánikrohamok kialakulásának esélyét.

Gyönyörű tizenkettedik hetet kívánok mindenkinek! :)

"Ha nyitottan szembenézel azzal, ami előtted áll, megkapod, amire vágysz."

Azt hiszem, valamikor korábban már említettem, hogy nem nagyon bírom a láncfűrészt meg a hegesztőgépet, sajnos ez a két elektromos eszköz nem igazán tudta még belopni magát a szívembe. Értem én, hogy hasznos holmik, meg minden, de akkor se... Sajnálom, nem megy és kész. Szerencsére azért van, aki helyettem foglalkozzon ezekkel a kütyükkel, ha éppen szükséges - mint például pénteken is, amikor még egy (talán utolsó) adag tűzifa érkezett hozzánk, ami erősen a feldolgozandó kategóriába esett. Kedvesem némi segítséggel neki is veselkedett, hogy használhatóbbra formatervezze az alapanyagot - így aztán én megint csak hallgathattam a láncfűrész kellemes muzsikáját.

De ennél sokkal érdekesebb dolog is történt, mégpedig csütörtökön: az esemény annyira felkavart, hogy még most is elcsodálkozom rajta. Az ominózus eset akkor esett meg, amikor tizenötödike alkalmából elmentünk a boltba (mert nálunk még ünnepnapon is nyitva van a bolt, és mert nekünk még aznap is oda kell menni, annak ellenére, hogy elveim vannak az olyan hülyékkel szemben, akik képtelenek kibírni egy ünnepnapot boltbamenés nélkül). Valójában nem is volt túl sok célja ennek a boltlátogatásnak, így kicsit körbeszlalomoztam a keskeny réseken, amiket a multiknál "vásárlói útvonalaknak" neveznek, és... és akkor... valahol a kólák mellett elsuhanva megakadt a szemem valamin.

Komolyan mondom, először nem is értettem a dolgot, így megálltam és néhányszor visszapillantottam, majd körülnéztem, végül elgondolkodtam, mi történhetett. Aztán végül csak kinyújtottam a kezem, és kiemeltem a hűtőből... egy dobozos sört.

Annak megértéséhez, hogy ez miért olyan nagy dolog, azt hiszem, meg kell említenem, hogy a kedvesem erősen súrolja az antialkoholizmus fogalmának legszélsőbb határát, tehát gyakorlatilag nulla az éves fogyasztása. Rólam ugyan ez nem mondható el (tudom, szégyen-gyalázat), de a sörről nagyjából tizenhat éves koromban leszoktam, mert valahogy rájöttem, hogy nem mutatok jól kezemben egy sörösüveggel, és hogy valójában nem igazán szeretem az ízét sem (na jó, azért egy búza- vagy kukoricaital még szóba jöhet, főleg, ha kényszerítenek). Mindent egybevéve, nagyjából tíz éve nem ittam sört, és annyira nem is bírt izgatni a dolog - eddig.

De most...

Na jó, tudom, az igazi sörivók valószínűleg azt mondanák, hogy ez nem is sör, meg ilyenek, mivel kezdem ott, hogy nagy betűkkel ráírták a dobozra, hogy alkoholmentes. És ha ez még nem lenne elég: a Soproni Zéró felirat alatt szép tisztán olvasható módon ott virított a Grapefruit felirat, és a szóban forgó gyümölcs képe is - rögtön a piroshúsú változat (nyami). Mindez ráadásul egy olyan elegáns, ezüst, mintás és tökre dizájnos és étvágygerjesztő csomagolásban, hogy egyszerűen muszáj volt megvizsgálnom közelebbről. Nagyjából ekkor bukkant fel a kedvesem a közelemben, és - ő naiv - azt gondolta, miatta nézegetem érdeklődve az italt. Ekkor még meghagytam ebben a hitében. Végül mintaszerűen behelyeztem a kosárba legfrissebb vágyam tárgyát (vagy vágyam legfrissebb tárgyát? vagy mindkettő?), és tíz perccel később rá kellett döbbennem, hogy ez bizony nagyon finom. Persze, amúgy is imádom a grapefruitot, de ettől még az az eshetőség is fennállhatott volna, hogy a sör ízével tönkreteszik a gyümölcsét. Szerencsére nem így történt: a fanyar, keserű-savanyú, enyhén édes gyümölcs íze tökéletesen passzol a söréhez.

Szóval kivételesen örülök, hogy hagytam magam csőbe húzni, és csak a csomagolása miatt képes voltam megvásárolni valamit (ezt ugyanis leggyakrabban mély megbánás követi). Jól mutatott a kezemben (hm, micsoda fontos dolog, mi? de hát mi másért vennénk akkor meg a csomagolást?), és ráadásul még finom is volt!

Végül arra jutottam, hogy elképzelhető, hogy van némi összefüggés az agyam némileg (nem, nem kérek megjegyzéseket) zavart működése és a dohányzásról való teljes leállás között, bár bizonyítani egyelőre nem tudom a dolgot. Mondhatnám (ha hinnék benne, hogy nikotinfüggő lettem - de nem hiszek), hogy a dohányzásból az alkoholba menekülök, de ebben a sörösdobozban abból bizony egy csepp sincs, ugyebár. Tehát műdohányosból (0,1mg nikotintartalmút szívtam) műalkesz leszek?... Király!

Az biztos, hogy a napokban elgondolkoztam rajta, hogy utánajárok az elektromos cigi költségeinek, ugyanis felvilágosítottak, hogy van ennek nikotinmentes változata is, ráadásul feketében és vékonyban is kapható - és ez bizony kellően beindította a fantáziámat. Életem első cigije ugyanis - amit még csak a poén kedvéért, és csakis bulik alkalmával szívtam - az imádott Djarum Black volt: fekete színben pompázott, és ez elég különleges volt, főleg, ha az ember lánya éppen élete legmélyebb rocker-korszakában leledzett akkoriban... De ez az Indonéz különlegesség nem csak a színe miatt érdekes, hanem azért is, mert szegfűszeget kevernek bele. Tudvalevő, hogy a szegfűszegben sok az illóolaj, az pedig ugyebár gyúlékony, és ettől a cigi, miközben szívjuk, különös hangot ad, "pattog" - erről a hangról nevezték el "kretek" cigarettának. Viszont, ha jól emlékszem, elég erős, 1mg-os a nikotintartalma, és hát az ára sem elhanyagolható, jelenleg 1600 forint körül mozog.

Na persze, nem mintha érdekelne, hiszen már nem dohányzom - de az ihlet azért megszállt... Elképzeltem magam, ahogy ülök az irodámban, jól nevelten, agymosott vigyorral az arcomon, és ártatlan bociszemeket meresztek a főnökömre a reggeli könyvelés készítése közben, miközben előttem egy alkoholmentes, grapefruitos sör szívószállal, a számban pedig egy fekete elektromos cigi lóg, amit felturbózok majd némi szegfűszegaromával - persze szigorúan nikotinmentesen.

Mert hát szabad, nem?...

És annak ellenére, hogy az alkoholmentes-grapefruitos sör üdítőnek tökéletesen megfelel, és hogy az elektromos cigaretta most a legnagyobb biznisz, az idilli képről valahogy mégis csak az jut eszembe, hogy olyan mű az egész. Műanyag műalkotás. Életmű. Mű-élet...

Vagy mégsem?