Nemrég újra a kezembe akadt a 11:14 című film. Na, ez is tipikusan egy olyan mű, amit szinte bárkinek megemlítek, fogalma sincs róla, miről beszélek. És akkor jönnek a kérdések: na, akkor már mondjam már el, miről szól, mert akkor most már tudni akarja. De ez pont olyan lenne, mint ahogy én jártam a Hatodik érzékkel. Már megvolt a mozijegyem, már azt is tudtam, hogy a film végén van a csattanó, de direkt kínoztam magam és csak azért sem akartam, hogy lelőjék a poént. És akkor a mozi előtt valaki megkérdezte, hogy szerintünk durva-e, hogy a film végén kiderül, hogy a pasi halott?

Azt hittem, ott helyben kinyírom, többször is egymás után. Hetekig hermetikusan elzártam magam minden, a filmmel kapcsolatos információ elől, erre öt perccel a kezdete előtt lelövik a poént... Életem legszarabb mozija volt.

A 11:14-nek nem feltétlenül a végén van a poén. Érdekes film, első alkalommal egymás után kétszer is megnéztem. Aztán azóta többször is, csakúgy, mint később a Pillangó-hatást. Valamiért annyira hihetőnek tűnik az egész... Csak általában nem gondolunk bele abba, hogy mindennek következménye van, és lehet, hogy pont a saját tettünk fog visszahatni ránk valamikor. (És természetesen nem feltétlenül negatív értelemben.)

Szoktam gondolkozni a találkozásokon. A "miért"-en, a "mikor"-on és a "hogyan"-on.

Miért pont akkor? Miért pont vele? Miért pont úgy?...

Hogy ezek hülye kérdések? Véletlenek?...

Nem hiszek ebben, és azt is elárulom, miért. A természet működését nem zavarja az, hogy hiszünk-e benne, merthogy nem tőlünk függ a létezése. (Mi függünk az övétől, de ezt most hagyjuk...) A természetben pedig semmi sincs véletlenül.

Persze, vannak lehetőségeink: fordulhatunk egy kereszteződésben jobbra vagy balra, vagy vissza is mehetünk. A természet törvénye szerint a legkisebb ellenállás felé haladunk, sodródunk... De nem mindig. Hiszen vannak feszültségek - minden apró atomban, minden sejtben és élőlényben. Apró szikrák, amik navigálnak minket az utunkon... Vannak, akik mellett elmegyünk, vannak akikkel hamar összeismerkedünk, vannak, akiknek a társaságában megváltozunk, vannak, akik már messziről vonzanak... Tiszta kémia. Mi vagyunk az atomok, a találkozásaink pedig a reakciók.

De min múlik az, hogy milyen reakciót váltunk ki a másikból?...

Természetesen azon, hogy mi milyenek vagyunk. Egészen pontosan, hogy ő milyennek lát minket. Azaz milyennek érzékel - hiszen egy találkozásnál mind az öt érzékszervünket használhatjuk, és használjuk is. Ha gyakran előfordul, hogy nem azt a reakciót váltjuk ki egyesekből, amire számítunk, akkor valamit rosszul csinálunk, és mi nem ugyanazt a képet látjuk magunkról, mint amit a külvilág rólunk. Ennek két oka lehet, külön-külön, vagy egyszerre mindkettő: rossz önismeret és rossz emberismeret.

A jó hír, hogy mindkettőt meg lehet tanulni. Fájdalmas, de megéri.

Mindegy, ebbe nem akartam belemenni. Mindenesetre hasznos dolog lehet, hogy összefüggést találj a körülötted zajló "véletlenszerű" események között, és ne szalaszd el a dolgokat csak azért, mert nem ismered fel a fontosságukat.

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy most sokan csak legyintenek, hogy ez baromság, de szerintem ez nem igaz. Az okos emberek, az igazán okosak mindig a következő lépés előtt akarnak járni. És ez csak akkor lehetséges, ha tudunk előre gondolkozni. (És itt most olyan emberek jutnak eszembe, akik tényleg kitaláltak valamit. Akik megtalálták az útjukat, mint "Newton vagy Einstein" (by Kokó).)

A mai világban elég gyakran előfordul, hogy az emberek lába alól kicsúszik a talaj, hogy az általuk megszokott dolgok egyik pillanatról a másikra összedőlnek és megsemmisülnek. Elég ehhez egy betegség, vagy a munkahely megszűnése vagy bármi.

És akkor két lehetőségük van... Vagy elsüllyednek, vagy minden erejüket összeszedve keresnek egy olyan megoldást a problémára, ami a későbbiekben minden ilyen helyzetbe kerülés veszélyét kizárja.

"A sok elégett szirszaromat kellett volna gyászolnom. De nem tettem."

Amikor én munkanélküli lettem, elgondolkoztam, mit kezdjek a hirtelen jött rengeteg szabadidőmmel? Mivel az unatkozás fizikai fájdalmat okoz, először olvasni kezdtem és megnéztem rengeteg filmet - természetesen lázas önéletrajz-küldözgetések közepette. Aztán ahogy egyre több könyvet elolvastam és egyre több filmet megnéztem, eszembe jutott, hogy már nagyon régóta szeretnék megírni valamit. Valamit, ami már évek óta a fejemben van, de mindig azt gondoltam: majd egyszer. Mindig volt valami, ami fontosabb volt. De akkor eszembe jutott, hogy most van rá időm. Találkoztam az írás örömével...

Azóta a kézirat egy számomra igen értékes ember segítségével menetel a maga rögös útján, és született még egy történet, amit szintén útjára indítottam. A fejemben és a papírlapokon szaporodnak a jegyzetek, és nekiálltam blogot írni.

Hogy miért jó ez? Hogy miért csinálom?

Azért, mert az írás húzott ki a mélyből. Azért, mert ez segített megérteni, hogy az "elégett szirszarokat" nem kell gyászolni. Azért, mert rájöttem, hogy ha a siránkozás helyett elkezdenék gondolkozni azon, mi a helyzet, talán hamarabb találhatnék megoldásokat is. Azért, mert a sok új gondolatomat le akartam írni...

És nem utolsósorban azért is, mert megtaláltam a szikrákat, amik jeleznek. Megtanultam odafigyelni arra, amire kell. Megtanultam megbízni magamban és a tudásomban. Megtanultam tanulni, megtanultam megismerni a káoszt, amiben élek. Ráadásul az utóbbi időben nagyon sok értékes emberrel találkoztam, és nem szeretném elfelejteni, hogy ezt is az írásnak köszönhetem. Szóval, ha valaki megkérdezi, hogy jó út-e ez, vagy félreérthetően csak annyit ír: "Ha ez jó út... :-)", annak csak annyit válaszolnék: mutasson jobbat! :)

(B. A-nak)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.