Mostanában nagyon jó barátok lettünk, én és a törlés gomb. Nevezhetjük őt dilitnek, Delete-nek, Del-nek, vagy bárhogyan. A kapcsolatunk fokozatosan kezd eljutni arra a szintre, amikor a szoftverből lassan már kimarad a biztonsági kérdés funkció: valóban, tuti biztos, ezermillió százalék, hogy törölni szeretné a kijelölt elemet, dokumentumot vagy miegymást? (Netán mindent?...) Hiszen a gép sem szereti hülyének érezni magát - minek is kérdezzen rá arra, ami hát tuti biztos? Ha törlés, akkor hát törlés - ez nálam mostanában elég egyértelmű. (Sőt, az egyszerűség kedvéért lassan már a mentés gomb is megszűnik, és annak a helyén is egy aprócska szemetes lesz, és a Lomtár ürítését is automatikusra kell állítani.)

És amit ebből az egész kínlódásból a külvilág lát: eszeveszett gépelés, majd csak ülés és bámulás. Merengés. Szájtátás. Befordulás. Kikattanás. Ne-szólj-hozzám-mert-kinyírlak állapot, kicsikét-szűk-a-világ-nekem érzés. Aztán elölről megint, gépelés, majd csak ülés... És mi születik mindebből? Semmi.

Legalábbis látszólag...

Mert hát mi is a semmi? Nem lehet, hogy ez nem is semmi - inkább csak csend?... Hosszú, néma, szájösszepréselős, gyomorfájdítós, beleremegős, fájó és gondolatrepítő elcsendesedés... Elmélázás, elmerengés, emlékezés, újraélés és továbbgondolás, átértelmezés és csoportosítás, rendreutasítás és küzdelem a félelem és az elposhadás ellen... Belső sikoly, mely oly' velőtrázó - hiszen az embernek legnagyobb harcait saját magával kell megvívnia.

Viszont a világot csak úgy változtathatjuk meg, ha saját magunkat megváltoztatjuk... És bár minden gondolat ki szeretne szabadulni, nem minden gondolat alkalmas a másokkal való megosztásra. Még, egyelőre - most, vagy lehet, hogy sohasem lesz az. Ez a gondolatok sorsa. Hagyni kell őket szárnyalni ahhoz, hogy megtudd, hogyan is teheted jobbá magadat, és ezáltal a világot. És ebben nem szabad, hogy bárki megingasson...

De mi van, ha van valaki, akivel ugyanaz a csendetek? Vajon létezik-e ilyen? "Szólj rám, ha egyszer véletlen' összefutnánk egy másik életben..."

Én nem fogom megbánni a halálos ágyamon, hogy bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni ahelyett, hogy másoknak akarnék folyton-folyvást megfelelni. Szóval kicsit átértékeltem, kihez hogyan szeretnék viszonyulni ezután, és hogy mik a fontos dolgok. És el kell mondanom: a világ szép. Az élet szép. És vannak, akik megértik, amit mondok és amit érzek. Amikor kicsit behunyom a szemem és elhallgatok...

Vannak, akik megértik a csöndjeimet is... És vajon mi számít az életben, ha nem ez?

"A személyiség burkából kiemelkedő emberi lélek azonos az Istennel; és mégsem az Isten. Nem úgy azonos az Istennel, mint a csönd a csönddel, hanem mint a zaj megszűnése a csönddel." (Weöres Sándor)

Néha kellenek ezek a szünetek. Kell, hogy kicsit ne kelljen mindent megmagyarázni, hogy néha elég legyél magadnak Te magad. Hogy ne legyél kíváncsi, csak arra, hogy vajon mi van benned, legbelül. És ha megtalálod, mi az, ami mardos, ami nem hagy élni, ami kínoz, amit nem tudsz befogni - akkor hagyd mesélni! Légy csendben egy kicsit... Megéri.

"Ha meglátod egyik-másik szörnyedet, ne irtózz és ne ijedj és ne hazudj önmagadnak, inkább örülj, hogy felismerted; gondozd, mert könnyen szelidül és derék háziállat lesz belőle." (W. S.)

Végül minden kiszabadul egyszer... Csak nem mindegy, mikor és hogyan. Nem mindegy, milyen munkát végeztél...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.