Hogy mi kell ahhoz, hogy legyen egy jó napom?

Fogalmam sincs. Nem tudom. Ha tudnám, minden napom jó lenne. Épp ezért nem is akarom igazán tudni, mert az uncsi lenne, mert akkor egy idő után már nem is tudnám igazán értékelni azokat a dolgokat, amik valamikor boldogságot és elégedettséget hoztak az életembe. Azokat a dolgokat, amik jelentenek valamit, amik olyanok, mint egy album fényképei. Ezek azok, amiket végignézel, amikor valakinek igazán mesélsz magadról...

De persze ez így nem teljesen igaz, hiszen nem csak vizuális élményeket őrzünk magunkban. Az emlék nem csak képekből áll. Lehet íz, illat, hangulat, hang, egy érzet vagy egy érzés, egy mozdulat, egy szín, egy dal... Az emlékeink hozzánk tartoznak, és nem tudjuk őket elfelejteni.

Szeretek elsőre ítélni, ez egy rossz tulajdonságom. Mentségemre legyen mondva, hogy az első ítéletem csak ritkán látható az arcomra írva - azonban annál jobban elraktározom magamban. Az első benyomás amúgy még csak amolyan nulladik esély. És hogy akkor miért csinálom? Pont azért, amiért mindenki más - csak én mindig próbálok elvonatkoztatni. Elvonatkoztatni az emlékeimtől. Mert ha olyan emberrel találkozom, aki elsőre átmegy a szűrőn, arról még bőven kiderülhet, hogy álarcot visel. Ilyenkor mondják: félreismertem... (De vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy valakire azt mondhassuk: ismerjük? És egyáltalán, az időtől függ ez leginkább?)

Elég korán ráébredtem, hogy a "félreismerni" az nekem bazi szar. Én annyira, de annyira meg tudtam bízni, komolyan, mindenkiben! Valamiért azt hittem, hogy a világ csodálatos, és az emberek őszinték egymáshoz... Aztán rájöttem, hogy az őszinteség fáj (nekem is fájt), és az igazság dettó... És az emberek egyiket sem szeretik. Nem vállalják be, hogy fájjon. Pedig ahhoz, hogy igazán érezhessék, mi is a jó, néha hagyni kell fájni... A fájdalom mindig emlékezéssel jár. Emlékezzünk vissza egy kicsit! Emlékezzünk azokra a dolgokra, amiket valamikor - nem is olyan régen - még nagyon szerettünk! Mozizás? Balaton? Strandolás? Bográcsozás, lángos, Kapolcs, vízibicikli, horgászás, túrázás, állatkert, kiállítás, könyvek, színház, mozi, koncertek... (nagy levegő...)

BÁRMI! Biztos, hogy mindenkinek van fájdalma... De ennek a fájdalomnak nagy része közös. Szóval, néha azért üljünk le, és emlékezzünk kicsit, és legyünk boldogok! Merjük érezni az emlékeink súlyát, és azt a szabadságot, amit éppen ez a súly ad! És az sem olyan nagy baj, ha ott megtaláljuk azt a dolgot, amit régen mindennél jobban szerettünk volna csinálni. Amiről álmodtunk. Valószínűleg valami olyan dolog, amiben jók vagyunk, bármi legyen is az.

Aztán kezdjük el megvalósítani! Például, hm... csináljunk egy rádiót!

Na, ettől lett jó a tegnapi napom...

Csuszarádió, Magyarország (Hétlövet)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.