Vasárnap este megint elfogott az a kellemetlen érzés, ami mindig mindenkit el szokott fogni (ilyen szép magyarosan) vasárnap esténként: mégpedig az, hogy megint mennyi mindent nem csináltam meg, amit pedig szerettem volna. Persze, nézhetném úgy is, hogy mennyi mindent megcsináltam abból a rengeteg mindenből, amit meg kéne csinálnom valamikor, de ez túl optimistán hangzana, amikor hullafáradtan beesek az ágyba úgy éjfél körül, arra gondolva, hogy még öt egész órát alhatok, mielőtt belekezdek a tizenkét órás műszakba... No de azért nem vagyok annyira pesszimista sem, hiszen miért lennék? Végül is egy csomó minden történt hétvégén...

Kezdve azzal, hogy szombaton reggel negyed tízkor volt az első pillanat, amikor hajlandó voltam egészen ülő helyzetig feltornázni magam az ágyban. Ez azért nem semmi volt, bár az alvás mennyisége most sem haladta meg a kilenc órát, de ez még így is a szokásos napi adagomnak majdnem a duplája.

Viszont egy szemernyivel sem éreztem magam kipihentebbnek. Annyi történt, hogy a kávé mellett, a gép előtt elücsörögtem még vagy egy órát, és addigra meg már úgy éreztem, sikerült is jól elcsesznem fél napot a nagy semmire. Életkedv nulla, megmozdulásra való kedv nulla, belül meg megy a harc a "hadd maradjak írni" és az "előbb essünk túl a kötelezőkön" között. Végül áttettem az ügynökös randit ötre és egy másik helyszínre, és maradtam írni - először délután kettőkor pillantottam rá az órára, mikor már kezdtem éhes lenni. Később öttől hatig hallgattuk a kedvesemmel a kiselőadást egy-egy Da Vinci kávé társaságában, egy kávézóban egy csinos és tehetséges ügynökcsajszitól, utána pedig beugrottunk a párom szüleihez. Ezzel így nagyjából este is lett, és éppen bedurciztam volna magamra, amiért ma sem csináltam semmit (...), de ehelyett szerencsére eszembe jutott, hogy meg kéne néznem a Tortúra című filmet, amit Stephen King "hasonló" (nem értem, miért nem azonost mondanak) című regényéből forgattak. Erre a DVD-re nemrég akadtam rá, és mivel tavaly néhány nap alatt kiolvastam a könyvet, és azóta egyik legnagyobb könyvélményemként tartom számon, kényszert éreztem, hogy megnézzem, mit tudtak ebből kihozni másfél órában. A könyv ugyanis azon túl, hogy kemény horror, igazi lélekborzongató thriller is, amiben kevés párbeszéd van, annál több azonban a főszereplő, azaz egy író egyes szám első személyben végigélhető vívódása és harca saját magával, a fájdalommal és Annie Wilkes-szel.

A történet nagyon röviden annyi, hogy Paul Sheldon, a híres író legújabb kéziratával az anyósülésen útra kel és hóviharba keveredik, majd autóbalesetet szenved. Aztán amikor magához tér, kiderül, hogy bár egy nő megmentette az életét, ebben nincsen sok köszönet: a lábai használatára képtelen, begyógyszerezett férfi egy ex-ápolónő, az idegileg enyhén instabil, de kedvenc írójáért annál jobban rajongó Annie Wilkes karmai közé került. A nő az író engedélyével elolvashatja a táskában talált kéziratot, de nem tetszik neki, és ezt egészen komolyan ki is fejezi. A férfit arra kényszeríti, hogy saját kezével égesse el élete eddigi fő művének tartott kézirata egyetlen példányát, majd arra motiválja nem túl finom és nőies praktikákkal, hogy sürgősen álljon neki, és írja meg (az író által legjobban gyűlölt, de a közönség által legjobban imádott) Misery-sorozat következő részét, és hozza vissza az életbe az utolsó rész végén eltemetett Misery-t. Engem persze az fogott meg a legjobban az egészben, ahogy az író egy valódi író szemén át mutatja be magát az írást, mint eszközt, mint hivatást, mint munkát, mint élvezetet, mint felüdülést és mint kényszert - hiszen valójában önmagáról kellett írnia.

Így aztán nekiálltunk mozizni, de a film annak ellenére sem nyerte el legnagyobb tetszésemet, hogy az Annie-t megformáló Kathy Bates ezért a szerepéért még egy Golden Globe- és Oscar-szobrocskát is bezsebelhetett - ennek következtében pedig végig hangosan kommentáltam az egészet, kitérve a film és a könyv közötti legapróbb eltérésekre is (aminek a kedvesem szerencsére örült, mert így legalább nem parázott annyira. Ő nem igazán bírja amúgy az ilyesmit, csak én kényszerítem mindig arra, hogy thrillereket nézzen velem). Persze az nem jelent semmit, hogy nekem nem nagyon tetszett, mert például a Da Vinci-kódot filmen elsőre nem is értettem, mivel éppen a megtekintése előtt olvastam ki a könyvet, így a két órába sűrített filmváltozaton csak ide-oda kapkodtam a fejem. Mindegy. De én azért inkább a könyvet javasolnám Tortúra- (és amúgy Da Vinci-kód) ügyben. Azaz előbb a film, aztán döntsd el, hogy bírnád-e a könyvet, amitől igazán fel fog állni a szőr a karodon. Már aki szereti az ilyesmit...

Aztán megint azt gondoltam, hogy vasárnap reggel majd addig alszom, amíg fel nem kelek - végül azért így lett, de nem egészen az én értelmezésem szerint. Egy kis olvasgatás - napi szokásos körök a neten -, egy kis írogatás, aztán megint elindultunk: boltba menés tejet venni, mert eksön van, szüleim látogatása, otthon kerítésre-nádszövetszerelés - és végül megint csak egyetlen dolog maradt el: a séta, amit már vagy két hete tervezgetünk. Na de nem baj, van azért, ami felvillanyozzon: Anyukám ma bejelentette, hogy sikerült végigrágnia magát első könyvem kéziratán, mind az alig háromszázötven oldalon, és bár őszintén bevallotta, hogy nem igazán tud elvonatkoztatni attól, hogy én írtam, ennek ellenére (és nem, nem éppen ezért) egészen tűrhető kritikát kaptam tőle, ráadásul azt mondta, azonnal neki is áll a másik kézirat olvasásának, mert ezek után nagyon kíváncsi, az vajon miről szólhat. De azért azt is hozzátette, hogy kíváncsi lenne, hogy is folytatódik az előző történet (merthogy az első kézirat valójában egy háromrészesre tervezett sorozat első könyve), így aztán megvan a legújabb plusz feladatom: tényleg ideje lenne már nekiállnom a második résznek.

Ezek után felmerült bennem a gondolat, hogy eljött az ideje, hogy egy beadvánnyal forduljak valami intelligensebb létformához a napok meghosszabbítása ügyében, amiről egyből eszembe jutottak az egerek, azaz latin nevükön Mus musculus-ok (ezt a tényt, mármint az egerek ilyenfajta latin elnevezésének realitását Apukám a mai napig nem hajlandó elhinni nekem), és a Galaxis útikalauz stopposoknak, ami egy fergeteges film (na jó, be kell vallanom, igazi elmeroggyant vígjáték), és azon kivételek közé tartozik, amit még csak képek formájában láttam, azaz még nem olvastam el a könyvet. Mindenesetre mindenkinek ajánlom, aki kellően aberrált ahhoz, hogy tudomásul vegye, hogy a delfinek bizony a második legintelligensebb élőlények a Földön, közvetlenül megelőzve az embereket, akiket bár minden erejükkel próbálnak megmenteni, végül rá kell jönniük, hogy sajnos ez nem fog menni. Ezért szeretett bolygónk végső vogon-támadásban való elpusztulása előtt még egyszer, utoljára megköszönik, hogy ilyen hülyékkel élhettek, és itt hagynak minket, hadd pusztuljunk, ha ennyire szerencsétlenek vagyunk. Így aztán, horrorfilm-részletek helyett egy kellemes kis galaxisos videóval kívánok mindenkinek jó elmélkedést szerdáig.

Viszlát, és kösz a halakat! :)

(Sajnos, felirattal nem találtam meg, így angolosok előnyben vannak a fergeteges dalszöveg megértésével... Ezer bocsi, talán unalmas óráimban írok majd egy fordítást hozzá. :) )

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.