Szombat reggel ragyogó napsütésre ébredhettünk úgy nagyjából az egész országban, amitől egészen elviselhetőre fokozódott még a telefonom ébresztőjének amúgy minden hajnalban kellően bezavaró csörgése is, és a szundi gombot is legfeljebb csak négyszer nyomogattam meg, mielőtt kikászálódtam volna az ágyból. Napok óta azt lehet hallani, látni, olvasni és tapasztalni, hogy az idő egészen tavasziasra fordult egyik napról a másikra, ráadásul a szél is atommódon fúj, és hát tavaszi szél vizet áraszt... Valóban így van, minden tocsog, folyik, ragad és sáros, de valahogy az emberek ezt tavasszal sokkal jobban viselik, mint mondjuk ősszel. Az is igaz viszont, hogy valódi tavaszban és őszben az utóbbi években nem igazán bővelkedtünk - nem is emlékszem, mikor volt utoljára igazán normális, pulcsizós időjárás. Emlékeim szerint vagy nagykabát, vagy póló. Az átmeneti évszakaink mintha néhány rövid napra korlátozódtak volna...

Lett volna kedvem felöltözni valami laza, kinyúlt, kinőtt, elkopott és agyonhasznált, de annál kényelmesebb gúnyába, és nekiindulni a természetnek. Bár a szelet nem szeretem túlzottan, a napsütés most kifejezetten jó hatással volt rám - furcsa, pedig amúgy elsősorban azon kevesek közé tartozom, akik jobban szeretik a borús, esős, hűvösebb időjárási körülményeket. Az a tény viszont, hogy most vágytam volna egy kis napfürdőzésre és D-vitamin-bevitelre, csupán csak két dolgot jelenthetett: az egyik, hogy menthetetlenül elérkezett a tavasz beköszöntének ideje, vagy legalábbis nagyon közelítünk felé, a másik pedig, hogy mennem kell dolgozni. Ha ez a második esemény nem állna fent, akkor valószínűleg kint sem sütne a nap, vagy hideg lenne, vagy valami - de semmiképpen sem jó kis sétálgatós idő.

Mindegy, most is a jó oldalát kellett nézni a dolgoknak, ami adott pillanatban nem is esett túlzottan nehezemre. Nagyjából a lelki egyensúlyom is helyrezökkenni látszott, bár még azóta is van jó pár nyitott kérdés, amiket meg kellene válaszolnom, de majd annak is eljön az ideje, nem is olyan sokára - ráadásul több esemény bekövetkezte közvetlenül nem is tőlem függ, így nem marad más lehetőségem, mint várakozni. Na de ez a várakozás dolog, jaj-jaj... Nehéz. Tudom, hogy a türelem az egyik legfőbb erény, de belőlem ez kellően kimaradt. Kapom is a leckéket miatta bőven, próbálkozik velem az élet, hogy a fejembe verje ennek a fontosságát. Talán most már azt is kijelenthetem, hogy azért elindultam valamerre, és egy kicsit kezdek javuló tendenciát mutatni. Fantasztikus.

Tegnap reggel elhatároztam, hogy visszatérek egy régi, eléggé infantilisnek is titulálható szokásomhoz, ami viszont nekem pár perc rendszerességet jelent a mindennapjaimban. Évekkel ezelőtt az egyik magazinban - amit már az első megjelenése óta szokásom megvásárolni, igaz, akkor még hetilap volt, mára azonban (hála...) már csak kéthavi rendszerességgel jelenik meg - mellékletként volt egy kis meglepi a kedves olvasóknak. Mégpedig nem más, mint kivágható, aprócska úgynevezett angyalkártyák. Na jó, most a kedvetekért megszámolom... harminchat darab. Ezeken a kis kártyákon különböző nagy-nagy okosságok vannak, amolyan "nesze semmi, fogd meg jól"-dolgok, nekem valamiért mégis nagyon hozzánőttek a szívemhez. Egy időben minden napomat úgy indítottam, hogy a kávé mellett ücsörögve előkaptam őket abból az elnyűtt, ezeréves szütyőből, amiben anno - még a "megboldogult" Munkásőr utcai lakásunkban, ahol egészen kicsi koromban laktam, bár akkor még focipálya volt mellette - az aprópénzt gyűjtöttem nagyon pedáns módon. Régebben minden reggel megkevertem kicsit a "paklit", majd húztam egy kártyát, és a tradicionális félórás reggeli kávésbögrébe-bámulás közben elfilózgattam azon a dolgon, ami éppen rá volt írva, és megpróbáltam rájönni, vajon hogy illeszkedik ez éppen akkor, éppen aznap az életemhez. Akkoriban nagyrészt még naplót írtam, hagyományos tollas-füzetes megoldással, és abba szépen napról napra fel is jegyezgettem a következtetéseimet. És akárki akármit mond, nem volt ez olyan nagy hülyeség - igaz, nem tarot kártyáról van szó, de a lényege ebben az esetben mindkettőnek ugyanaz lenne. Méghozzá az, hogy igenis minden nap szükség lenne rá, hogy egy kis időre kettesben maradjak magammal, és kicsit elgondolkozzak ezen-azon. A gondolataim általános irányának legalább időleges elterelésére pedig kifejezetten alkalmasak ezek a kis kártyácskák.

Tehát elhatároztam, hogy itt a tavasz (...hú, most eszembe jutott egy csúnya rím, amit éppen erre szoktak mondani, de szerintem nem kell leírnom, hogy mindenki tudja, mi is az...), és itt az idő, hogy megint rendet próbáljak alkotni a káoszból. A tavasz valahogy mindig kellően alkalmas erre. Így aztán, február 25-én, szombaton reggel felkaptam a szütyőt, kivettem belőle a kártyákat, kicsit megszeretgettem őket, majd húztam:

"Alkotóerő - A panaszkodás, a halogatás, a tehetetlenség csak visszatart. Itt az idő, hogy kreatív légy, és teremts valami újat!"

Azt hiszem, ez különösebb gondolkozás nélkül is elég egyértelműnek tűnik. Ne nyavalyogj, szedd össze magad és szakadj ki a zseléből - állj neki írni, vagy bárminek, amihez kedved van! Fogd be és csináld! Jó tanács ez, mert - nem tudom, más hogy van vele, de - nekem mindig segíteni szokott az átmeneti hangulatingadozások elmulasztására a munkaterápia. Szóval, oké, kemény leszek - pihenni ráérek majd, ha... hm... ide most valami nagy okosságot akartam írni, de sajnos fogalmam sincs, mikor is fogom úgy érezni, hogy na, most akkor bűntudat nélkül feltehetem a lábaimat a fotel karfájára, és nyugodtan hátradőlhetek egy kis relaxálás erejéig. Na nem mintha zavarna, hogy ezer a dolgom, sőt... De azért nagyon tudom várni azt az igen ritka néhány napot, amikor kicsit sikerül utolérnem magam, és engedélyezek egy szabadnapot, amikor mondjuk csak este írok vagy egyáltalán nem csinálok semmit, csakis olyat, ami a pihenésemet szolgálja.

Hm... az is eszembe jutott, hogy péntek éjjel jól aludtam végre, és másnap egészen kipihentnek éreztem magam. Aztán az egész napom tök jól telt, mindenki mosolygott és csinálta a dolgát, szóval minden oké volt. A kolléganőimmel persze azonnal a fantasztikus tavaszi napsütésről és melegről kezdtünk álmélkodni, amiről egyből az Alkonyat jutott eszembe, amikor a bioszteremben Bella megkérdezi Edward-tól, hogy most tényleg az időjárásról beszélgetnek-e?... Tök megmosolyogtató volt, annyira közhelyes, és mégis mindenki örült neki. Aztán elég hamar feltűnt az is, hogy ezen a ragyogó napon érdekes módon szinte mindenki fekete vagy sötét színű ruhákba öltözött. Én tetőtől talpig feketében voltam, akárcsak egyik kolleginám, másikuk meg is kérdezte, hogy gyászolunk-e valakit - bár ő is fekete felsőt vett fel... Hm. Milyen furcsa, sokszor elgondolkozom, mi lehet amögött, ha ennyire hasonlóan öltözünk fel egy-egy napon.

Aztán este, amikor munka után kiléptünk az épületből, egyből észrevettem, milyen szép a Hold, mellette egy fényesen ragyogó "csillaggal", azaz a Vénusszal. Még meg is beszéltük a kedvesemmel, hogy most tuti ott ül a mesebeli horgász, pecabotját a csillagok közé lógatva. Arra a hírre már csak itthon akadtam rá, ami leírja a szombat esti csodálatos együttállást, amikor is egészen a Hold mellett látható mind a Vénusz, mind a Jupiter.

Hát, ez a látvány éppen egy kellemes nap tökéletes befejezése volt... Nothing happens without reason. ;)

(Csak úgy megjegyzem, hogy a ma reggeli kártyám a következő volt: "Rend: Mielőtt cselekednél, tisztázd magadban a céljaidat, és hogy mire vagy képes ezért. Csak így találod meg az utadat!")

Szép vasárnapot kívánok mindenkinek! És kiránduljatok, ha lehet - helyettem is!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.