Tegnap úgy éjféltájt (mert nekem akkor még persze ébren kellett lennem, hiszen hajnali négy óra, amikor felkeltem, az nem volt még olyan régen) csodálatos dolog történt velem. Tényleg csodálatos, több okból is: először is, a kedvesem még nem aludt - ez pedig már eleve érdekes. Vagy inkább furcsa, felettébb furcsa. De ami még ennél is különösebb volt: megakadt a szemem a tévé képernyőjén. Az én szemem!

Tudni kell, hogy nálunk ez úgy néz ki, hogy ha én ülök a gép előtt, akkor a laptop monitorja felett látom a tévé képernyőjét. Félrefordítva, szóval csak oldalról, de azért látom. Szerencsére nagyrészt ki tudom zárni az agyamból az onnan jövő különböző villogó fényeket és mindenféle hangokat, csak néhanap okoz ez problémát, és csak olyankor kezdek pampogni kicsit magamnak. Most azonban éppen ennek a szerencsétlen térelosztásnak köszönhetően pillantottam rá a tévére (ami egyébként nem szerencsétlen, mert nagyon is hatékony és gazdaságos, már csak azért is, mert én találtam ki, és egyedül rendeztem át - immár sokadszor - nyáron az egész szobát, amiből csak a franciaágy megfordítása közel három órát vett igénybe a kicsit sem szűk tetőtérben, és igencsak hasonlított az egész azokra a régi játékokra, amikor a kis négyzeteket ide-oda kellett tologatni a keretben egyetlen üres hely kihasználásával, hogy ki tudd rakni a képet...) És mivel már amúgy is befejeztem aznapi teendőimet (még jó, hiszen éjfélkor az "aznap" is véget ér), hagytam, hadd kösse le a figyelmemet a beszélő doboz.

És ami a csoda: hogy lekötötte!

A képernyőre sandítva Hilary Swank-et pillantottam meg. Hát, ez (vagyis ő) már eleve azon kevés dolog közé tartozik, ami miatt elkezdek figyelni, mi is van éppen adásban. Aztán kikapcsoltam a gépet, és végignéztük a filmet, ami amúgy sem rövid, de a reklámoknak köszönhetően fél háromig tartott.

De megérte. A film magyar címe Saját szavak, de eredetileg Freedom writers, azaz Szabadságírók. Az az érdekes, hogy ezt nagyjából egy órán keresztül nem tudtam amúgy, csak akkor néztem meg, hogy mit is nézünk. Mert tetszett. Eddig még nem hallottam erről a 2007-es műről (bár lehet, hogy ez az én hibám). A történet nagyjából annyi, hogy van egy fiatal, lelkesedéssel teli tanárnő (Swank kisasszony, azaz Miss G.) és a férje, Scott (Patrick Dempsey). A nő megkapja élete első osztályát egy hírhedt középiskolában, és angolt kéne tanítania nekik. A fiatalok között azonban kemény bandaháború folyik a szünetekben és az épület falain kívül és belül, de még az órákon is. Ez nem az a világ, amit Miss G. eddig ismert és látott, ő mégis elhatározza, hogy megcsinálja, hogy segít ezeknek a tiniknek. Ezzel nagy fába vágja a fejszéjét, mivel a diákok - akik nagyrészt a javítóintézet elkerülése miatt járnak ide, nem azért, hogy tanuljanak - kiröhögik, a tanári kar ellene fordul, amiért a gyerekek jogait kezdi firtatni, a férje pedig szép lassan arra az elhatározásra jut, hogy jobb nekik külön, miután a nő már három állásban dolgozik, hogy megvalósíthassa az álmát. Menet közben ugyanis rájön, hogy neki a tanítás amolyan küldetés.

Nos, igen, ez alapján erre a filmre azt lehetne mondani, hogy egy átlagos, könnyfakasztós, nagy-életigazságos dráma. Az is. De mégis más. És hogy miért? Amiatt a sok apróság miatt, ami benne van. A karakterek hitelessége és életszerűsége, a kidolgozott részletek... Az egyik ilyen jelenet az, amikor Miss G. beszél a vezető tanárnővel, hogy szeretne az osztályának odaadni néhány könyvet, amik a polcokon porosodnak, hogy kiolvashassák. A vezető tanárnő pedig azt feleli erre, hogy ezek a gyerekek nem érdemlik meg, hogy szép és drága könyveket kaphassanak a kezükbe, mert tönkreteszik őket, és el sem olvassák. Épp ezért olcsó kiadású rövidített változatokat kapnak. Erre Miss G. közli a matrónával, hogy a gyerekek meg nem hülyék, és pontosan tisztában vannak vele, hogy azért kapják a tépett füzeteket és azért bánnak úgy velük, ahogy, mert ők születésüktől fogva le vannak írva, még csak az esélyt sem kapják meg arra, hogy normálisan tanulhassanak. Emellett motivációjuk sincs. Minden nap a túlélésük a tét az utcán és otthon - akkor ugyan mit taníthatna nekik az előkelő Erin (a tanárnő)?

Szóval, Miss G. elhatározza, hogy nem hagyja magát. Nehezen, de sikerül lépésről lépésre haladva kicsit a diákok bizalmába férkőznie, amiért azonban nagy árat fizet. Másodállást vállal tehát egy üzletben, hogy új könyveket vehessen az osztályának, majd egy harmadik állást is hétvégére... És a férje szép lassan besokall. Rájön, hogy nem képes a felesége társa lenni az önmegvalósításban. Ő - a saját szemszögéből nézve teljesen jogosan - nem elégedett az életével, és Erin nem tudja, majd már inkább nem is akarja meggyőzni, hogy a kitűzött céljaink elérése általában nem egyszerű. Ha megtaláljuk a hivatásunkat, akkor bíznunk kell magunkban és abban, hogy meg tudjuk csinálni, amit elérni szándékozunk. Ezt az erőt pedig az a bizonyosság adja meg, hogy helyesen cselekszünk. Hogy tudjuk, tisztában vagyunk vele, hogy mit miért teszünk, és mely tettünknek milyen következményei lehetnek. És ő vállalja a következményeket.

És hogy miért szabadságírók?

Erin nagy ötlete, hogy szétoszt a diákjai között egy köteg füzetet, és azt kéri tőlük, írjanak naplót. Bármit írhatnak bele, történeteket a múltjukból, a nap eseményeit, dalszöveget - bármit. Csak írjanak. Azt is megígéri, hogy csak azt fogja leellenőrizni, hogy minden nap írtak-e, de nem olvas bele senki füzetébe, csak ha az illető azt szeretné. És a fiatalok írni kezdenek... És lassan, nagyon lassan ráébrednek arra, kik is ők. Miss G. segítségével - aki megismerteti őket a holokauszt története által a gyűlölet és a negatív előítéletek tragikus következményeivel - lassan kinyílik előttük a világ, és megismerik önmagukat. Rájönnek, hogy az egyetlen ember, aki valamit tehet azért, hogy ők jobb helyzetbe kerüljenek, az nem más, mint ők maguk. És végre arra is ráébrednek, hogy van miért küzdeniük.

Nekem személy szerint szinte tökéletesen sikerült azonosulnom Miss Erin Gruwell karakterével, Scott-ban pedig annyira a páromra ismertem, hogy többször könnyesre röhögtem magam a szavain, amikben amúgy valószínűleg semmi vicces nem volt. Csak én már hallottam őket, azaz nap mint nap hallom, szinte szóról szóra ugyanazt. Félelmetes volt. Ráadásul az jutott eszembe, hogy most én is hasonló cipőben járok, mint a tanárnő - csak én írok. Itt ülök a gép előtt, próbálok magyarázni egy csomó mindenről, ami szerintem fontos, egy csomó ismeretlennek, és fogalmam sincs, hogy őket érdekli-e. De szeretném, ha érdekelné, és bizony ki kell találnom nap mint nap, hogy mik is lehetnek azok a témák, amit szívesen olvasnak az emberek. Mi az, amiről van véleményük - és mi az, amiről nincs? Mit gondolnak, és miért azt? Kik vagyunk mi valójában? Hol vagyunk a világban? Mi a célunk? Van-e egyáltalán? Mi a közös bennünk?

És hogy miért érdemes akkor megnézni ezt a filmet? Mert szép. Mert jó. Mert lehet rajta bőgni, lehet rajta gondolkodni, lehet rajta hümmögni. És mert a története igaz. Az eszméje pedig még igazabb. Az írás szabadsága - a szabadság írása...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.