Nagyon elszaródott a kedvem, pedig amúgy nem volt ma gáz... Vitatkozás, miegymás... Pedig nem szoktam, de néha nagyon elegem tud lenni, és ez mostanában egyre többször kijön belőlem. Van egy olyan "jó" (vagy rossz?...) tulajdonságom, hogy bármi történik, mindig megpróbálom minden érintett szemszögéből megvizsgálni, mi is a helyzet. Épp ezért magamtól mindig mindenben indokolt, jogos és korrekt viselkedést és maximális teljesítményt várok el. Ez elméletileg nagyon szép és jó, gyakorlatilag azonban arra ösztönöz, hogy folyton véleményt alkossak, és sajnos ezt általában nem bírom magamban tartani. Pedig az emberek nem tolerálják sokszor, ha a szemükbe mondasz dolgokat, amiket te látsz valahogy, de ők esetleg nem úgy gondolják, nem onnan nézik. És ami a legnagyobb gond (már nagyon sokszor megkaptam), hogy "persze, mert én mindig mindent meg tudok magyarázni".

A probléma ott kezdődik, hogy fogalmam sincs, mi ezzel a baj... Valószínűleg ha felvetek egy problémát vagy megbeszélnivalót, akkor az a minimum, hogy "felkészülök az adott témából", és a véleményemet alátámasztom valamivel, ami túlmutat a "csak", "azért, mert" és hasonló válaszokon. Nyilván, mert ha ezt nem tudnám megtenni, akkor mire alapozva akarhatnék bármiről is magyarázni???... De mindig úgy veszem észre, hogy ezen az emberek kiakadnak, és nem értik, hogy nem vagyok hajlandó elfogadni az ő nézőpontjukat, amíg nem bizonyítják be nekem így vagy úgy, hogy igazuk van, vagy legalábbis nekem nincs igazam... És ami a legnagyobb gond: általában nem tudják bebizonyítani. Így kénytelen vagyok felhívni a figyelmüket, hogy ez esetben pedig nekem van igazam - és ebből lesznek a sértődések.

Remek lehet velem vitatkozni...

NA DE AKKOR MI A FASZT CSINÁLJAK UGYAN?...

Kussoljak, hallgassak, ne gondolkozzak, vagy mi, mégis?... Persze ezt is meg szoktam kérdezni, de ettől csak még nagyobb lesz a feszültség. Mert ha azt válaszolják: "igen, kussolj", akkor megkérdezem, miért is?... Ha pedig a válasz "nem", akkor a következő a kérdés: akkor?...

Kiállhatatlan vagyok?...

Lehet.

DE: nekem legalább vannak határozott elképzeléseim, véleményem és tetteim, vállalok egy csomó kockázatot, bízom magamban, dolgozok ezerrel és megpróbálom a legjobban csinálni, és a tetteimért és a szavaimért vállalom a felelősséget (persze, erre szokták mondani, hogy "mindenért vállalom a felelősséget, amit mondok - de nem azért, amit te értesz"...) Mondhatnám azt is, hogy öreg vagyok már bohócnak - kezd elegem lenni, hogy folyton sodródok, folyton rákényszerítve érzem magam, hogy a "könnyebb ellenállás" irányába haladjak... Felnőttem már egy ideje, mégis annyi mindenkitől függtem és függök is, hogy sokszor nem dönthetek legjobb belátásom szerint, mert muszáj belegondolnom, mit szólnának ahhoz más "érintettek", és csak azért, hogy a számomra fontosaknak megfeleljek, megváltoztatom a dolgokat magamban. Legalábbis megpróbálom. Látszólag.

És utólag szinte mindig (ha nem mindig) megbánom, hogy hagytam magam... Mert attól, hogy ideig-óráig jónak is tűnhet a másik megoldás, a végén mindig kiderül, hogy mégsem így kellett volna... És akkor jön megint az önmarcangolás: hát akkor most ki a hibás, ha nem én?... Mert ha akkor helyesen döntöttem volna, akkor most nem lenne szar... (De anno, akkor talán lett volna... vagy nem? Értékelés - újraértékelés...)

Húztam egy angyalkártyát, kifejezetten csak útmutatásért így nagy hirtelen. "Határozottság - Légy rendíthetetlen, bármilyen nehéz is a helyzet. Az angyalok veled vannak!" Erre rá fél órára (se) odakommentel egy ismerősöm az egyik megosztott hivatkozásomhoz face-en: "Angyalok kísérjék utadat"...

Jelek?... Hiszek bennük... Tudod, mekkora erőt adnak?...

Ilyenkor érzem valahol belül, hogy kezd visszabillenni a mérleg nyelve egyenesbe, és hogy valójában minden rendben van, csak én fújom fel megint a dolgokat - hiszen a mindenséghez képest mik vagyunk mi, és az életünkhöz képest mik ezek a gondok?... Jó megoldást pedig leginkább hideg fejjel, nyitott elmével és tökéletesen mérlegelve találhatunk leghamarabb. Legalábbis szerintem...

És bár tudom, hogy közhely: az egész lószart sem ér, ha nem szeretjük egymást. Anélkül kár is erőlködni...

Szóval, gyere kicsit közelebb, és beszélgessünk!

Mert szeretlek...

"Amikor 5 éves voltam, anya azt mondta, a boldogság a kulcs egy szép élethez. 6 évesen, amikor iskolába mentem és megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt írtam: "boldog". Azt mondták, hogy rosszul értelmeztem a kérdést. Azt mondtam, rosszul értelmezték az életet." (John Lennon)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.