Így szerda este úgy határoztam, utólagosan is előrehozom a nőnapot, és a mai napot hozzácsatolom a holnapihoz. Nem csak azért, mert eleve egymás után vannak, és ez így nem is olyan nagy mutatvány, hanem azért is, mert ma gyönyörűen sütött a nap, tök szép idő volt, olyan igazi tavaszolós. Holnap meg - legalábbis még az sincs kizárva, hogy - jönnek a farkasordító mínuszok, zimankó meg zúzmara, hózápor meg reszketés. Kicsit visszafigyel még az a hómumus, ami  nem is olyan régen - február közepetáján - fogságba ejtette a világot - legalábbis virtuálisan, mivel a valóságban csak annyi történt, hogy esett a hó jó sokat, és hideg volt eléggé. De hát télen ez azért aránylag szokványos, így utólag már kezdi mindenki belátni.

Most azonban egy teljesen más dologról kell szót ejtenem, mégpedig azért, mert nem mindennapi együttállások vannak épp a napokban. Na jó, ezt nem kell most olyan véresen komolyan venni... De hát benne vagyunk már bizony egy egész hete a márciusban, a meteorológiai tavasz első hónapjában, minden sárga és ragyogó, napfénnyel átitatott, és az emberek lelke a legmélyebb bugyrok és a legmagasabb vidámság érzése közt szlalomozik eszeveszetten nap mint nap. És bizonyítottan ebben az időszakban hangzik el leggyakrabban a címben említett mondat, ami egyébként az Alkonyat első részében hagyja el Bella száját, és amely filmet tegnap - immár nem is tudom, hányadszorra - muszáj volt újra megnéznem - de erről egy kicsit később.

Március (Kikelet hava, Böjtmás hava) Mars istenről kapta a nevét, és az ókori Rómában úgy tartották, szerencsét hoz, ha a háborúkat az évnek ebben a hónapjában indítják. Nem tudom, hogy ezért-e, de valóban egy csomó harccal és függetlenséggel kapcsolatos nemzeti ünnep esik világszerte ennek a hónapnak valamelyik napjára. Ilyenkor van még ezeken túl például a Békéért Küzdő Írók Világnapja (3.), a Magyar Sajtó Napja (15.), az USA-ban a szabadság napja, az információ szabadságának napja, a fekete sajtó napja (16.), a Faji Megkülönböztetés Elleni Nemzetközi Küzdelem Napja (21.), a Költészet Világnapja (21.), a Planetáris Tudat Világnapja (21.), a víz világnapja. (22.), a Magyar Fordítók és Tolmácsolók Napja (22.), és még sorolhatnám, szinte minden napra jut több is - a maira mondjuk éppen nem, tehát önhatalmúlag nyugodtan megduplázhatom a nőnapot. Ezzel együtt ez a szép kis hetedike sem múlhat el esemény nélkül: telihold van ugyanis, azaz egész pontosan telihold első napja. Ilyenkor pedig minden hónapban elfog egy kicsit a vágyódás, a feltöltődés és a nyugalom érzése, legalábbis esténként, lefekvés előtt. Szeretem a teliholdat és azt a mai napig is fennálló, bár erősen tagadott misztériumot, ami körülveszi. Csillagos éjszakákon a Hold fényessége elég erős ahhoz, hogy szinte tisztán lássunk, az árnyékok viszont hihetetlenül feketék. Olyan varázslatos minden ebben a furcsa fényben! Szeretek ilyenkor kibámulni az ablakon és nézni a fényes bolygót vagy a tájat. Talán nem véletlen, hogy annyi képzőművészeti és irodalmi alkotás szól így vagy úgy a Holdról...

Szóval visszatérve kicsit az előző félmondatra: tegnap - azóta már kiszoroztam - háromszázhatvankétezredszerre is sikerült megtekintenem az Alkonyat első részét, azaz - be kell vallanom - csak az első rész első felét, mert utána muszáj volt lefeküdnöm vízszintesbe, mégpedig szembecsukással egybekötve. Már elég régen nem néztem meg amúgy ezt a filmet - legalább két hónapja -, de rá kellett jönnöm, hogy a szövegismeretem alig romlott valamit a háromszázhatvanegyezer-kilencszázkilencvenkilencedik végigizgulás óta. Mert persze izgulni mindig kell, hiába tudom kívülről oda-vissza latinul az egészet...

Érdekes amúgy, mert ez az Alkonyat-őrület nekem akkor jutott el a tudatomig, amikor már a második film is elérhető volt DVD-n. Azt sem tudtam, miről szól ez az egész, de gondoltam, miért ne nézhetném meg? Hát, nagyjából tíz perc után lettem függő, ha jól gondolom, és emlékszem, folyton azon paráztam a második, majd a harmadik, végül az eddigi utolsó résznél is (amit már moziban láttam), hogy na most, na most fogják elcseszni a történetet... De eddig szerencsére még nem csalódtam, habár az első részt tartom a mai napig is a legjobbnak, az olyan igazi modern kori Rómeó és Júlia. Elég furcsa viszont - részemről legalábbis felettébb az -, hogy nem olvastam még egyik részét sem a könyvsorozatnak. Tudom, szörnyű, de egyszerűen nincs rá időm. Amint lesz, pótolom!

Addig is minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy a lidércnyomás mértéke (amit, amint azt a Facebook-ról megtudhattuk, szellem/négyzetméter mértékegységben tartanak számon) teliholdas éjszakákon igen nagy. Már ha ebben az esetben mindenféle képzeletbeli lényeket a "lidérc" kategóriába sorolunk, meg persze a nem képzeletbelieket is, amiknek a létezését csak szeretnénk nem tudomásul venni - merthogy ilyenek is akadnak szép számmal. Vámpírok és boszorkányok, farkasemberek és vérfarkasok, angyalok és démonok, tündérek és manók, óriások és törpék, varázslók és mágusok, kentaurok és unikornisok, és a többi. A mesék ilyenkor megelevenednek, Fantázia kapui kitárulnak, és feltétel nélkül elhiszem, hogy minden lehetséges, hogy bármi megtörténhet, hogy tényleg megteremtem azt, ami csak eszembe jut. Hogy a képzeletem szüleményeit azért ismerem annyira, mert tényleg találkoztam már velük - egyszer, valahol, valamikor. Talán egy másik életben, egy másik univerzumban vagy egy másik dimenzióban.

De biztosan nem véletlenül ragadtak meg bennem... Biztosan nem véletlenül szeretem őket vagy félek tőlük. Mindig is sejtettem, de egy ideje már tudom, hogy a világon a legérdekesebb, legkülönösebb hely az, ami a fejemben van. Idővel azonban rájöttem, hogy túl sok a hasonlóság az engem körülvevő és a fejemben létező világ között, és csupán csak egészen apró dolgok választják el őket egymástól - apró, de annál fontosabb dolgok. Pont valami olyasmi, ami Bellát elválasztja Edward-tól, vagy a Holdat a Naptól. Azok az örök érvényű játékok, amik nem csak elválasztanak, hanem össze is kötnek, amik utakat jelölnek ki és eltérítenek róluk, amik sorsokat emelnek fel és döntenek romba - mint a Hold és a Nap játéka, mint a nappal és az éjszaka váltakozása, vagy mint a nemek harca...

Két hét múlva lesz a tavaszi napforduló, szóval már csak addig tartanak a hosszú éjszakák. Talán egy kis varázslat még belefér a valódi tavasz beköszönte előtt. Egy utolsó kis belső elcsendesülés...

Jó éjt, szvítdrímz! De ne csak édesek, hanem varázslatosak is legyenek most azok az álmok... :)

(Na, honnan ismerős ez a zene?...)

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.