Jáháájj, na most, na most, na most merje azt mondani valaki, hogy nincs igazam! Merthogy a márciussal igenis itt van a tavasz, és ez már bizonyított tény! Először is, csütörtök este meghallottam az idei első bagzó macskavernyákolást, és tegnap - kitekintve aprócska házikónk legaprócskább ablakán - azt láttam, hogy este fél tízkor a kocsi melletti új betonplaccon bizony friss randi van kialakulóban a romantikus lámpafényben - természetesen macskuszéknál. Sajnos, nem sikerült rájönnöm, kik is lehettek azok, mivel nem igazán láttam tisztán a bundájuk színét, de hát mint tudjuk, sötétben minden tehén fekete, hát még a macskák. Azok még kisebbek is. Bár erről meg az a méltán híres megjegyzés jut eszembe, hogy a Hold kisebb, mint a Föld, de távolabb is van. (Tehát, ebből kiindulva igaz, hogy a macskák is kisebbek a teheneknél, de ezek szerint távolabb is vannak... És ha egyre több öngyilkos van, akkor egyre kevesebb öngyilkos van??? Az élet nagy kérdései...)

Na, arról meg nem is beszélve, hogy napok óta sóvárogva néztem a csodálatos napsütést, a pulcsiban meg kiskabátban futkosó embereket, miközben kellemesen elvoltam a légkondicionált üvegpalotában, ahol nap közben általánosan üzemelek. Most azonban egész hétvégén nem dolgozom - és ez azért nagy szó, ha azt vesszük, hogy mifelénk havonta egyszer van csak ilyen. És ezekre az alkalmakra az ember lánya megpróbál kellően felkészülni - jó nagy pihenés (aha), amellett pedig bele kellene hogy férjen mindenki más egy látogatás erejéig, akik hét közben nem érnek rá, mert hát a normális emberek akkor dolgoznak (ezért hívják azt amúgy hétköznapnak, a másik kettőt meg hétvégének). És hát persze azért közbejön egy-két ilyen-olyan ezer-éve-nem-láttalak, fussunk-már-össze találkozó azokkal, akik szintén nem érnek rá hét közben, meg néhány miegyéb, amik leginkább az én hülyeségemnek köszönhetőek.

Mint most is. Egy ügynökkel beszéltem meg randit szombaton egyre, de már öt perccel később tudtam, hogy sem az időpont, sem a helyszín nem is megfelelő ezért meg azért, huhh, de jó... Gyorsan megszereztem a számát, mert hát persze miért kértem volna el tőle, amikor ott állt előttem - ha véletlenül közbejönne valami, még legyek tapló paraszt is, hogy még csak fel sem hívom, hogy ne várjon... Mindegy, ma délelőtt elrendeztem dolgot.

Na, de nem is ez a lényeg: hanem hogy azért másban is igazam van ám! Mert ahogy rápillantottam az időjárás előrejelzésre, mit láttam, na mit, szabad hétvégém örömére? Hát azt, hogy bár az idő napsütéses marad, azért a lehűlés megjön hozzá, igaz, csak vasárnap reggeltől. Háromszoros hurrá, tudtam én! Na de nem baj, úgyis egy csomót kell írnom, elleszek én így is. (Persze, mégis mi lehetett volna a péntek reggeli angyalkártyám? Hát a türelem... "Tartsd meg a pozitív látásmódot, és lelj örömet a várakozásban! Hidd el, nem az idő a legnagyobb ellenséged!" Dánke, bitte, még valami?...)

Tegnap délután el is határoztam, hogy nem érdekel semmi, ha már türelem és várakozás, legalább töltsem kellemesen. Volt még egy dugi öccázasom, gondoltam, híjnye, nehogy már két nappal fizetés előtt ne legyek teljesen kifilézve - munka után elindultam soppingolni, azaz valójában csak nézelődni. És nem is az volt a legmeglepőbb, hogy nem vettem semmit, hanem az, hogy szinte a napszemüvegemet sem bírtam levenni, mert kirikították a szememet a kirakatok. Annyi világító és élénk neonszínt, minden mindennel kombinálva, rég nem láttam egy helyen - kivéve persze az irodában, ha egymás mellé helyezem a szigorúan különböző színű szövegkiemelőimet... Mindez a színkavalkád valami olyan retró stílussal vegyítve, ami engem konkrétan szájtátásra késztetett. És ami a nem mindegy: nem csak a nőknél, de a pasiknál is ez a legújabb trend! Csíkos a kockással, pöttyös a virágossal, rikító, csillivilli párducminta, és - az egyetlen, ami elnyerte a tetszésemet - Amerika-mánia minden mennyiségben, kékkel és pirossal, csíkokkal és csillagokkal, természetesen. Ezen kívül rikító rózsaszín, korallpiros, élénk kékek, narancssárga, pink, lila, barack, neonzöld és még sorolhatnám... Nagggyon durva! A pingvinszezon után minden átmenet nélkül beleugrunk a pinkvinszezonba... Egy - komolyan mondom, nagyon visszafogott - ízelítőt megnézhettek a New Yorker videóján, amiben amúgy az egyik modell csajszi magyar.

Szóval, furcsa dolog, de végül nem vettem semmit. Kemény vagyok, mint Csoki. Töredelmesen be kell vallanom azonban, hogy ez nem a keménységemen múlt, egyszerűen csak sokkot kaptam. Most vagy az lesz, hogy idén tavasszal bazira nem leszek trendi (uhh, uramisten, most ezt úgy mondom, mintha amúgy folyton csak ez járna a fejemben), vagy valami csoda folytán meg kéne barátkoznom ezekkel a színekkel... Na és ez az, ami szerintem nem fog menni. No persze, azért ez az amerikás téma felkeltette az érdeklődésemet... Ez tetszett. Azt hiszem, ezen még gondolkozhatunk. Főleg, ha teszek még egy párat az ötszázasom mellé...

Annak örömére viszont, hogy ilyen önmegtartóztató voltam (igen, ez is egyik előnye annak, ha nincs pénzem, legalább tudok önmegtartóztatni) bementem egy hiperszupermarketbe, csupán csak azért, hogy vegyek pár zsemlét. Azaz bementem volna, mert nem volt kis kosár (ez már eleve elgondolkodtatott, hogy biztosan megéri-e az a pár zsemle azt, hogy végigverekedjem magam az emberek között), és a tetejébe még egy nyamvadt húszast sem találtam, ami a kocsihoz kellett volna. Erre olyasmi történt, ami már nagyon régen nem: egy bácsi, látva a szerencsétlenkedésemet, felajánlotta, hogy ad egy érmét. Persze mondtam, hogy inkább váltson fel egy százast nekem, de csak legyintett, és azt válaszolta, ne hülyéskedjek, volt már, hogy őt is kisegítették, amikor neki nem volt. Így aztán szépen udvariasan megköszöntem, miközben azon járt az agyam, hogy milyen... furcsa is ez. Vagy szokatlan. Eleve az, hogy egy idegen ember csak úgy felajánlotta a segítségét egy semmi kis aprósággal kapcsolatban, csak úgy, önzetlenül. El is határoztam, hogy ez egy vándorhúszas lesz: ha legközelebb én látok meg valakit a kocsik előtt turkálni a zsebeiben, én fogom nekiadni az érmét. Csak hogy legyen egy jó napja - mert remélem és szeretném hinni, hogy ettől a gesztustól bárki legalább egy kicsit elmosolyodna és csak egy pillanatra elgondolkodna. Arról nem is beszélve, hogy legtöbbször pont az ilyen apró "jótettek" azok, amik nem kerülnek semmibe, mégis jobbá tehetjük vele a saját napunkat, és valaki másét is. Ezért itt és most arra buzdítanék mindenkit, hogy csak egyszer próbálja ki ezt a dolgot. De komolyan. Legyen ez a Káosz Brigád első házi feladata: ha alkalom adódik rá, egyszer ti is adjatok egy húszast valakinek bevásárlókocsira. Aztán mondjuk írjátok meg, milyen volt. Kíváncsi lennék rá...

Ehhez kapcsolódóan újra eszembe jutott egy nagyon jó kis videó (tudom, korábban már említettem), amit javaslok zenével meghallgatni, de azért anélkül is kellően érthető. Csak mert a sok kicsi sokra megy, és igenis rajtunk áll, hogy mennyire tesszük jobbá a világot, amiben élünk. Mert talán tényleg ilyen világot szeretnénk mindannyian...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.