Tegnap este megint eszembe jutott a Tortúra, Stephen King sokat emlegetett remekműve.

Az a rész, amikor az író ül az írógépbe fűzött papír előtt, és csak nézi.

És nézi.

És nézi...

Aztán kissé idegesen rágépeli, hogy "fuckfuckfuckfuckfuckfuckfuckfuckfuck", kitépi a gépből a papírt, és újat fűz a helyére - majd nézi, nézi...

Na, éppen így voltam valahogy én is tegnap. Összegörnyedve ültem a monitor előtt, totál bambán, kicsit összehúzott szemöldökkel - mert attól okosabbnak látszom, és úgy tűnik, mintha marhára figyelnék valamit a fehér semmin -, közben semmit se látok, mert nem is fókuszálok sehová. Azaz, csak befelé.

Tegnap nem volt kedvem semmihez. Nem, általánosan nem volt rossz a közérzetem, mégsem akartam semmit csinálni. Se olvasni, se írni, se filmet nézni, se lezuhanyozni, az égvilágon semmit. A gondolataim tompák voltak, és az egyetlen dolog, amit igazán tisztán éreztem, az az, hogy fáj a gyomrom.

Ez az állapot már egy egész napja tartott. És bár nem volt kibírhatatlan, nem is volt túl kellemes. Mindenesetre én nem élveztem, és így estére eljutottunk odáig - mi ketten, a fájdalom és én -, hogy elegünk volt egymásból. A fájdalom utált engem, mert folyamatosan azt hallotta tőlem, hogy ő nincs is ott és nem is létezik, én meg azért nem bírtam őt, mert túl kitartó. Értettem a leckét, és az időzítés is tökéletes volt, de most már elég! Egész nap direkt az ő kedvéért nem ittam egynél (!!!) több kávét, és csak néhány korty energiaitalt. Ez igazán nagy áldozat volt tőlem, mivel így gyakorlatilag elveszítettem a turbó-fokozatra való kapcsolás képességét, ami pedig egy elég fontos funkció az életemben.

Tudom, a gyomorfájást éppen a turbó-fokozat is okozhatja...

Persze, egyébként örültem is, mivel ez a dolog nem is jöhetett volna jobbkor. Emiatt ugyanis egyáltalán nem kívántam/kívánom a cigit - ez pedig jelen esetben remek, mivel múlt héten beszálltam egy "szektába", aminek a célja, hogy a résztvevők hétfőtől minimum egy hónapon keresztül nem gyújtanak rá. Nekem annyi előnyöm van azért, hogy nagyjából két hónapja munkaidőben már amúgy sem füstölögtem, és egy ideje próbáltam már meggyőzni magamat arról, hogy dohányozni sokkal rosszabb, mint jobb. De néha nem érdekelt az egész. Az a helyzet, hogy szeretek cigizni, annak ellenére, hogy tudom, káros. Épp ezért jó ideje adott volt már a feladat: találnom kell egy megfelelő indokot arra, hogy letegyem.

De nem találtam. Végül tökéletesen megelégedtem azzal, hogy csökkentettem a szívás mennyiségét.

Aztán jött ez az alkalom, és úgy éreztem: talán nem véletlen... Hát beszálltam a "szektába". Végül is csak egy hónapról van szó - aztán majd mindenki döntse el, érdemes-e újrakezdeni.

Vasárnap este éppen azon járt az agyam, hogy mennyire nem is lesz nehéz abbahagynom a cigizést, amikor éreztem, hogy most már tényleg nagyon kezdem utálni ezt a gyomorfájást. És nagyjából akkor határoztam el, hogy most egy kicsit mindent megteszek azért, hogy jobban legyenek a dolgok odabent. (Nem, nem rohantam el azért a bizonyos joghurtért a boltba, inkább megittam fél liter kaukázusi kefírt.)

Ezt a mindent-megtevést tehát hétfő reggel azzal indítottam, hogy csak egyetlen kávét ittam - és aztán egész nap semmi többet. Így estére teljes súlyával éreztem, milyen büszke is lehetek magamra és az önmegtartóztatásomra, na és persze az akaraterőmre - igaz ugyan, hogy ettől a gyomorfájásom semmivel sem lett elviselhetőbb, de legalább olyan álmos voltam, hogy az valami hihetetlen. Eszembe jutott a mesebeli király, akinek fogpiszkálóval kellett kitámasztani a szemeit, de végül letettem róla, hogy kipróbáljam ezt a nem sok sikerrel kecsegtető megoldást - inkább lefeküdtem aludni. És valószínűleg ennek az ólmos ködnek köszönhető az is, hogy az időzítés lemaradt egy kicsit, így a hétfői bejegyzés némi csúszásba került - de talán nem akkora tragédia ez.

Na de új nap, új remények - kedd van, süt a nap, szép idő lesz, ha minden igaz - és még a fejem sem fáj, mint tegnap ébredés után (és egész nap)... Máris sokkal jobb. Persze, én mindent a napkitörésre fogok. Azaz majdnem mindent. Mert az talán nem lehet véletlen, hogy ebből a harminchat darabos angyalkártya-csomagból már megint sikerült kihúznom a Türelem kártyát, immár... hányadszor is?...

Holnap tehát máris szerda, szóval fel a fejjel, a szétesésem sem tarthat örökké - a türelem meg rózsát terem, így hát szép napot mindenkinek!

U.i.: Az a bizonyos érzés, amiről korábban írtam a Felettünk a Föld kapcsán, az talán lehetne "az új dolgok nosztalgiája". Azt hiszem, tényleg olyan érzés, mint amikor visszatérsz valami régi emlékhez a fejedben, amit egy tárgy vagy egy hely idézett fel. Na, és ez az érzés vajon hogy alakulhat ki abban az esetben, ha egy új dolog idézi elő?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.