Van egy olyan szokásom, hogy mielőtt bármiről is nekiállnék írni, elolvasom az előző bejegyzésemet. Teljesen mindegy, hogy az aznapra választott téma éppen illik-e ahhoz, vagy attól teljesen eltérő, én azért elolvasom, mit is gépeltem korábban. Eddig viszont még sosem fordult elő, hogy olyan furcsa érzésem lett volna az előző bejegyzésem visszaolvasása közben, mint most...

Pedig semmi különös nem történt az azóta eltelt néhány napban, csupán csak egy dolog: megnéztem egy filmet. Persze, mondhatjuk, hogy ez - főleg nálam - egyáltalán nem számít különösnek, mivel szeretek filmet nézni, szeretem a jó filmeket, satöbbi, satöbbi. De most egy olyan filmet láttam, ami... nem is tudom. Kicsit megdöbbentett. És abban is biztos vagyok, hogy még jó párszor meg fogom nézni.

De ne siessünk ennyire előre...

Nem is olyan régen, mondhatni véletlenül (már aki hisz az ilyesmiben) megismertem valakit, és ő volt az, akitől először hallottam a Felettünk a Föld című filmről. Egész pontosan csak annyit mondott, hogy nézzem meg, majd még fel is ajánlotta, hogy elhozza nekem, mert kíváncsi a véleményemre. Meglepődtem, egyszersmind örültem - nem, nem azért, mert a véleményemet kérte (bár ez persze megtisztelő), hanem azért, amiért egyáltalán így, szinte ismeretlenül éppen rám gondolt. Valamiért olyan furcsa volt az egész, és eszembe jutott, hogy voltam már így életemben, mármint hogy pont olyan érzésem volt, mint most. Ezt az érzést megnevezni nem igazán tudom, de azért megpróbálom körülírni. Valami olyasmi, mint amikor megpillantasz egy tárgyat, amiről tudod, hogy valamiért nem lehet a tiéd, de te mégis érzed, hogy ragaszkodsz hozzá. Vagy amikor megpillantasz egy fotót, és a képbe belegabalyodik a fantáziád, magával ragadja a gondolataidat, és nem akarod letenni a kezedből, majd csak azt kérdezed: hol van ez? És valahol mélyen belül azt érzed: neked ott lenne a helyed. Fogalmad sincs, miért, mégis elönt a vágyakozás. De mondhatnám azt is, amikor egy kisgyerek megpillant egy mozdonyt, és utána évekig ragaszkodik ahhoz az elképzeléséhez, hogy ő márpedig mozdonyvezető lesz.

Az első ilyen furcsa történet az életemben, ha jól számolom, éppen tizenkét éve esett meg - ami azért nem elhanyagolható tény, tekintve a tizenkettes számhoz fűződő megmagyarázhatatlan vonzalmamat... (Ja, hogy éppen 2012 van? Micsoda "véletlen"...) Éppen egy mindössze három napig tartó edzőtáborban voltam, sok-sok idegennel és csak néhány ismerőssel körülvéve. Mindössze hárman voltunk ott a mi városunkból, két srác és én. Volt ott egy pasi, a fiúk szobatársa, aki - még arra is emlékszem - 32 éves volt, de a nevét már elfelejtettem. Egyik délután elmentünk egy könyvesbolt mellett, aminek a kirakatában megláttam egy könyvet, és egyszerűen nem tudtam továbbmenni. Fogalmam sem volt, miért, de be kellett mennem, hogy belenézhessek. A többiek bejöttek velem. Percekig szorongattam a kötetet, végül azonban nem vettem meg, mert nem volt rá elég pénzem (akkor még zsebpénzből éltem), így vissza akartam tenni a polcra azzal az elhatározással, hogy egyszer megveszem, hiszen máskor is kapható lesz ez még. Erre azonban az említett pasas kikapta a kezemből, és közölte, hogy neki ez kell - és megvette.

Kicsit kiakadtam. Még csak meg sem nézte, mit akar megvenni (több könyvet is vásárolt amúgy), hülye gazdag csóka... (Különben jó fej volt, de abban a pillanatban nagyon tudtam utálni, amiért neki van rá pénze.) Aztán másnap, indulás előtt átpakoltam a fiúk szobájába, és megláttam a könyvet. Megkértem a fickót, hogy hadd olvassak bele, amit ő készségesen meg is engedett. Aztán összeszedte a cókmókját, és a nagy búcsúzkodás közepette közölte, hogy a könyvet nekem vette meg, nem a menyasszonyának, ahogy korábban állította (mert azért csak nem bírtam ki, és megkérdeztem, ugyan minek az neki...), majd azzal a lendülettel búcsút intett és elment.

Soha többé nem láttam. Különös? Az.

Nos, valami ilyesmi érzés kezdett elhatalmasodni rajtam, amikor először szóba került ez a bizonyos film. Úgy volt, hogy már vasárnap elér hozzám, de végül nem jött össze a dolog, mint ahogy utána, szerdán sem. És bár elhatároztam, hogy amint megkaparintom, azonnal megnézem, mégsem estem kétségbe. Inkább figyelni kezdtem a csúszást. Sok ilyen csúszás van az emberek életében, és ezek általában nem (vagyis szerintem sosem) véletlenek. Végül csütörtökön, ezzel indokolva Krisztával való második találkozásomat, megérkezett hozzám a lemez (aznap éppen a hetes szám uralkodott - tán ez sem véletlen). Így aztán meg is volt az esti program: mozizás.

Mivel korábban egy szót sem ejtettünk a filmről, elvárásaim sem voltak vele szemben, kivéve egyetlen egyet: Kriszta azt mondta, hogy ne nézzem hülyének (miért tenném?), de - fogalma sincs, miért - emlékeztetem őt a főszereplő csajszira. Ezt a dolgot már csak azért is érdekesnek találtam, mert hát - ha szigorúan vesszük - még csak nem is ismerjük egymást. Ennek ellenére hittem neki, és kíváncsi voltam, milyennek lát vajon ő engem? Szóval megnéztem a filmet, és igen, ledöbbentem. És nem elsősorban a főszereplővel való, valamilyen szinten külsőre is vonatkoztatható párhuzamok miatt, hanem azért, mert miután megnéztem a filmet, majd újraolvastam az előző bejegyzést, hogy nekifoghassak ennek, olyan érzés kerített hatalmába, mintha az előző posztot éppen erről a filmről írtam volna - legalábbis a hangulata tökéletesen passzol.

A Felettünk a Föld (Another Earth) című film lehetne dráma, fantasy vagy akár sci-fi. Már eleve a története nagyon különös, de mindehhez társul egy olyan zene, egy olyan látványvilág és egy olyan érzelmi sokszínűség, amit nagyon nehéz egyetlen film időtartamába sűríteni - még sincs túlbonyolítva, sőt, egyszerű és tisztán érthető.

Azon az estén, amikor a Földről felfedeznek egy különös bolygót, Rhoda, a tizenhét éves tinédzser frontálisan ütközik egy másik autóval, így az ő hibájából meghal egy egész család. Négy év múlva szabadul a börtönből - holott a baleset pillanatáig az MIT-re készült továbbtanulni -, ahol éppen ennyi ideig emészthette magát a tettén és azon, hogy a tragédia nem következhetett volna be, ha nem ejti őt rabul az a bizonyos bolygó, amit a kocsi ablakából bámult éppen akkor. Gondnoki állást vállal egy iskolában, majd megtudja, hogy az apa túlélte a balesetet. Egy nap elmegy a férfihez, hogy bocsánatot kérjen, de cserbenhagyja az ereje, így végül hazudik neki - de ezzel a hazugsággal is sikerül elérnie, hogy a férfit elkezdi visszahozni az életbe. Végül ez lesz a küldetése: jobbá tenni annak az életét, akit ő tett tönkre.

Mindeközben folyamatosan az útjába akadnak a Föld kettőről szóló híradások és információk, és ír egy rövid pályázatot, amivel valóra válthatja egyetlenné vált álmát, és értelmet nyerhet az élete, amit egészen fiatalon sikerült romokba döntenie: megnyerheti a díjat, egy jegyet arra az űrsiklóra, ami az első turistákat elviszi a másik Földre, amiről eddigre kiderül, hogy gyakorlatilag nem más, mint a mi Földünk tükörképe, és lassan mindenki tisztába jön vele, hogy bizony ő is ott van valahol fent, azon a másik bolygón - és új gondolatok születnek meg az emberekben.

Vajon ha szembetalálkoznék magammal, felismerném-e egyáltalán saját magam? Mi lenne az első dolog, amit magamnak mondanék? Milyen érzés lenne, ha én nem csak ebben a testemben léteznék, hanem egy másikban is? Milyen lenne beszélgetni saját magammal?

És vajon... azt tudnám-e, ki vagyok én? Tudnám-e, mire gondol az a másik én, és mit gondol rólam?

Hogy ez túl utópisztikus? Vagy elvont? Lehet. Bár ha máshonnan nézzük, akkor nem annyira - hiszen nem beszélgetünk-e el nap mint nap saját magunkkal? Végül is egész nap ezt tesszük. Tükörbe nézünk, szavakat formálunk, mondatokat írunk és gondolatokat szülünk. Mégis, ha belegondolnánk abba, hogy van belőlünk még egy - így már kicsit máshogy hangzana minden, amit az önismeretről gondolunk, ugye?

Ha egyetlen mondatban kellene jellemeznem a filmet, csak annyit mondanék róla: Figyelj, mert olyan dolgokat láthatsz meg, amik nincsenek is a képernyőn - ez a film felkavarja a gondosan a lelked mélyére ülepített iszapot.

És igen, talán ideje lenne foglalkozni már azzal az iszappal. Mert rossz döntés nincs, csak ha nem döntesz.

Te elutaznál a másik Földre? Találkoznál magaddal?

Te tudnád, ki vagy te?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.