Ilyenkor éjszaka olyan csend van és nyugalom... Felnézek a fekete égboltra, tekintetem a csillagok közt barangol, megpróbálom elképzelni, milyen messze is lehetnek azok a hatalmas gázgömbök, amiknek a fénye előttem csak halványan pislákol, rájuk tekintve mégis úgy érzem: ismerem őket.

Valahol, egy messzi-messzi galaxisban, egy másik életben talán éppen Ő volt a Napom... Rámosolygok - semmibe sem kerül, mégis tudom, hogy ő tudja - és rám kacsint és visszamosolyog. Tudom, hogy neki elmondhatok bármit... Tudom, ki ő, ismerem a titkait, és ő is az enyémeket. Hogy honnan? Fogalmam sincs... De számít ez? Vagy csak az érzés számít, ami bennem van valahol legbelül, a génjeimben kódolva - ami miatt muszáj az égre tekintenem, és tudom, hogy ő onnan tekint vissza rám - és ez nem furcsa, nem különös vagy szokatlan. Tudom, hogy ott van, tudom, hogy létezik...

"Őseink tudták, nem mindent látunk, csak érezni tudjuk a teljes világunk..." (FankaDeli)

Csak nézem azokat a szemeket, amiket az éjszakai égbolt elém rajzol... Azt a feneketlen mélységet, amiben kedvem lenne elveszni és feloldódni.

Eleinte nem értettem. Vajon az egész előttem van, vagy csak bennem?

Mi ez egyáltalán?... Mi az a mélység és az a világűr, amit látok? Mi az, ami mágnesként vonzza a tekintetemet, és muszáj néznem, akkor is, ha illetlen, akkor is, ha tolakodónak tűnök, és akkor is, ha mások ezt nem értik?...

Nem tehetek róla. Valami van ott, amit látnom kell... Annyira kívánom, annyira vágyom meglátni, hogy mindent képes leszek feladni a bizonyosságért egy óvatlan pillanatban - csak pillantson rám, csak láthassam meg... Vagy tán már megtettem? Egyszer, régen, egy messzi-messzi galaxisban, egy másik világban?... Hiszen a mindenség elfér egy aprócska pontban - egy csillag fényében.

Aztán a pír elöntötte az arcomat. Nem, ez nem lehetek én... A tartásomat feláldoznám az őszinteség oltárán?...

De hogy lehet, hogy lehet annyira csodálni valakit, akiről még csak azt sem tudom, létezhet-e egyáltalán? Ki lehet ő? Honnan ismerhetem?... Mert az nem kérdés, hogy ismerem. Valamiért fontos nekem... Hiszen látom - minden egyes pillanatban, amikor a csillagokba tekintek.

Száműzött, titkos gondolat, önostorozás a múlt és a jövő képei miatt, az időtől való totális elzárkózás - mindent hagyni széthullani egy ingatag célért, ami még délibáb is lehet - de éppúgy maga a valóság. Egy másik valóság...

Vagy maradni tovább, nem tenni semmit - egyensúly nélküli vergődésben...

És a kényszer szorít, egyre erősebben, egyre fájóbban mardos belülről. A legnehezebb harcot vívom, amit ember vívhat - a saját magával való harcot, ahol a cél: legyőzni önmagad. Megváltani a világot...

De legyőzhetem-e a Sorsot?... Egyáltalán, mi a Sors? Vagy... mi nem az?... Hiszen végül minden sorsszerűvé válik visszatekintve. Minden döntés sorsokat határoz meg, legyen az bármilyen apró.

Miért pont akkor? Miért pont úgy? Miért pont...

"Egyetlen pont sem fér el a térben." (Weöres Sándor: Tér és pont)

Felül kell kerekednem saját sztereotípiáimon és elképzeléseimen, hogy én lehessek én - hiszen a teljes igazság is bennem van valahol.

Lásd meg a csodát ott, ahol mások semmit sem látnak - és az emberek mosolyogni fognak rád, ha megmutatod nekik.

Apró döntések, amik sorsokat határoznak meg... Minden pillanatban eldől a sorsunk. Nincsenek kis döntések és fontosak... ez valami olyasmi elgondolás, mint a pillangó-hatás. Minden függ mindentől, és életed minden eseménye valamilyen módon visszavezethető minden korábbi eseményre - s Te vagy a kapocs... Hiszen meddig tart az élet?

Milyen az, amikor börtönbe zárva érzem magam? Amikor saját magamba zárva tombolok tehetetlenségemben, miközben acsarkodó farkasok veszik körül elébük hajított testemet? Én viszont bízom magamban, és tudom: most jött el az Idő... Az Idő ideje. Megtanultam már, mi a türelem - és életemben először kihívásként fogom fel, és nem vadorzó hadúrként. Életemben először keményen szembenézek magammal...

"Sokszor azt hittem, hogy a szemén át belelátok a lelkébe, s egyszer az is eszembe jutott, hogy én leszek az első ember, aki látta valakinek a lelkét. Szép lett volna, ha sikerül. De most már ismerem a szemét. Szelíden barna, jóakaratú is, ahogy azelőtt éreztem, de már nem hiszek benne, hogy a szemén át megláthatnám a lelkét. A tükör üvegén sem lehet átlátni. Ezüstréteg fedi hátul, s aki belenéz, csak önmagát láthatja meg..." (Szilvási Lajos)

"A szép rögtön kell, az igazira alszunk egyet. Szívünk lebeszélhető, rá sosem. Testet lehet venni, lelket csak eladni. Van akit azért gyűlölsz, mert szeretni is tudnád. Az Igazit elhagyjuk a Többiért, a Többit az Igazi miatt. A biztos megöl, de túléled. A kétely éltet, de belehalsz.”

Mert felettünk a Föld... Egy másik Föld... Egy másik, messzi-messzi galaxisban.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.