Egy nagyon-nagyon kalandos pénteki napon vagyok túl - így szerda éjszaka...

Igen, azt hiszem, ez egy kis magyarázatra szorul. Hétfőn reggel, a kávémat iszogatva valamiért azt gondoltam, hogy vasárnap van. Aztán kedden reggel közöltem a kolléganőmmel, hogy előző nap, azaz kedden milyen jó eredményeket értünk el, mire ő felvilágosított, hogy aznap van kedd. Aztán később szóba került, hogy mit fog csinálni csütörtökön, mire megjegyeztem, hogy nahát, én sem dolgozom aznap. Persze megint csak összezavart, mert mondta, hogy csütörtökön senki sem dolgozik, mert 15-e lesz - de én valamiért azt gondoltam, hogy az szerdán van.

Nem bírtam felfogni, miért nem vagyok képes a héten megjegyezni, milyen nap van éppen.

Amúgy ma sem dolgoztam - épp ezért természetesen (?) azt gondoltam, hogy péntek van. Egész nap csörgött, rezgett és búgott a telefonom, csoda, hogy nem merült le (most, hogy már nem garanciális, egyre több nyavalyája lesz), szóval egy perc nyugalmam sem volt. Délben lefeküdtem, hogy a korai kelést kicsit ellensúlyozzam, de egyszerűen nem sikerült elaludnom, csak valami furcsa félálomban lebegtem egy órán keresztül.

Aztán mentünk ide, mentünk oda, intézkedtünk, szervezkedtünk, számolgattunk, majd kiderült, hogy tényleg lesz még programom estére is, így nagyjából este 11 óra lesz, mire hazaérek. Mégis, most először egyáltalán nem paráztam a mai bejegyzésem miatt, pedig tudtam, hogy majdnem lehetetlen, hogy este egy óra alatt megírjam... és hát nem is fog sikerülni, ahogy elnézem a 23:38-at a képernyő sarkában. De nem gond, mert nekem ezen a héten - úgy tűnik - minden nap akkor van, amikor éppen azt gondolom. Teljesen szét vagyok esve, de érdekes módon ez egyáltalán nem aggaszt. Olyan, mintha a tavasz teljesen magával ragadott volna.

Reggel, amikor - egészen korán - felébredtem, hétágra sütött a nap. Szerettem volna még aludni egy kicsit, végül feladtam a harcot a láncfűrészek zajával szemben - mert a házunk előtt, a Duna-parton álló utolsó fák kivágására épp a mai napot választották egyesek. Egész nap hangoskodtak, remek volt. De nem foglalkoztunk velük. Egyszerűen be sem akartunk jönni a kertből, pedig a szél elég hideg volt. Kikeféltem a kutyák bundáját (igen, szerintük már határozottan tavasz van), megmetszettem a rózsát, a kedvesem a kocsival variált valamit, majd közösen felástuk hatalmas birtokunk konyhakertjét, annak mind a nagyjából nyolc négyzetméterével együtt. Közben csiripeltek a madarak, tavaszoltak a cinkék, és minden olyan tök jó volt.

Aztán egész délután rohangásztunk, és mindent sikerült elintéznünk, amit csak akartunk, szóval minden olyan gördülékenyen zajlott. És igen, valamiért azt gondolom, hogy ma péntek van (azaz most nézem, hogy közben tizenötödike lett, már hat perce)... El tudom képzelni, Mr. Határidő erre most mit mondana, én azonban úgy gondolom, nem véletlen, hogy annyira türelemre int engem minden... csak még egy kicsit! Ma reggel azonban a Hála kártyát húztam, amit az egyik legnyálasabbnak tartok az összes közül. Szerencsére nem gyakran választom ki. A szöveg egészen pontosan így szól: "Lényed örömet és fényt hoz! Légy hálás az életedért, a sorsodért és a megpróbáltatásaidért is!" Annak ellenére, hogy ezt a kártyát általában nem veszem túl komolyan, ma úgy vettem. És eldöntöttem, hogy ma igenis hálás leszek. Mindent felsorakoztattam lelki szemeim előtt, amit szeretek az életemben. Közben pedig próbáltam egyikkel sem foglalkozni túl komolyan, csak egy kicsit rámosolyogtam mindegyikre gondolatban. Semmi más nem érdekelt, csak az, hogy a mai nap tökéletesen nyugodt és jó legyen - és ez sikerült. Imádtam ezt a szerdai pénteket, amiért olyan igazi és élet-ízű volt - valóban az.

És ha már így átcsúsztunk tizenötödikébe - amiről eddig azt gondoltam, hogy szerda, de mostanra már tudom, hogy csütörtök -, ölembe hullott egy igazán szívet melengető videó - nekem legalábbis az. Jó hallani, mit gondolnak mások a magyar nyelvről, milyennek hallják ők, hiszen ez az egyik legnagyobb értéke nemzetünknek. Ez is egy olyan dolog, amit nem vehetnek el senkitől - akárcsak a gondolatainkat. Én ezzel ünneplem március tizenötödikét: mivel ez nem csak a forradalom és szabadságharc, hanem A Magyar Sajtó Napja is.

Vajon idén lesz-e végre, terem-e végre újra annyi igazi magyar vitéz, mint 1848-ban? Mert a szavak már formálódnak az emberekben, és a magyar szó különleges és kiismerhetetlen. Aki a magyar szavakkal bánni tud, az bizony minimum varázsló (vagy... na de ne politizáljunk!)

Szép napot mindenkinek!

U.i.: Csütörtök van (ugye?), tehát még ma jön az új rész a Stories-ba!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.