Szóval, van ez az Ambrus Attila... Megmondom őszintén, nem szándékoztam róla írni. Hogy miért nem? Mert nekem ő különleges. Hogy miért? Nem tudnám pontosan megfogalmazni. Egyszerűen csak más. Van benne valami, ami kiemeli őt a szürke embertömegből.

Persze mindenkinek az ország leghíresebb (...vagy leghírhedtebb? Kinek hogy...) rablójának története jut eszébe róla, ami végül is érthető. Így lett híres (vagy hírhedt), így kapta fel a média, így csináltak belőle sztárt, akinek a képével jobban eladhatóak lettek az újságok... De ez nekem sosem tetszett. Hogy miért? Nem tudom. Talán mert ez a kép hamisan hat. Mert bár valóban ő volt a "Viszkis", én mégsem ezt látom benne. Van ott valami olyan erő, ami veleszületett, megtanulhatatlan. Valami, ami benne van, csak talán sokáig fogalma sem volt, mire is kéne használnia.

Szóval nem akartam róla írni, de néha előfordul, hogy a dolgok "csak úgy" az ember orra elé pottyannak - mint ahogy ez most velem is megtörtént.

A mai napon egy levél érkezett - a már megszokott módon, az eredeti témát még csak véletlenül sem érintve - Pálinkás István tanár úrtól a virtuális postaládámba, amiben arra kért, írjam le a véleményem egy bizonyos interjúról, ami a napokban készült vele és Csikós Árpáddal egy kereskedelmi csatorna reggeli adásában. A szösszenet a "Tanára szerint a Viszkis nem bűnözőként lépett ki a börtönből" címet viseli. Elmerengtem...

Valahol régi, ködös emlékeimben (oh...) felbukkant a sztori a rablásokról, az elfogásról, és hogy a csapból is ő folyt, szépen két pártra osztva az embereket: az egyik oldal neki drukkolt, a másik pedig az igazságszolgáltatásnak.

Emlékszem, én neki drukkoltam.

Nem azért, mert szép dolog bankot rabolni - de ez volt az egyetlen dolog, ami nem volt szép tőle. Tetszett, ahogy a viselkedésével beintett a társadalomnak, a rendőröknek, a médiának és mindenkinek. Elképzeltem, ahogy lenyom két whisky-t, nagy lazán vállat von, megkéri a taxist, hogy ugyan várjon már egy percet, majd besétál és kisétál - és senki nem vesz észre semmit. Legalábbis odakint. Csak egy kicsit később. De ez még hagyján lett volna, ha nem teszi ezt meg egymás után harmincszor... Olyan volt az egész ténykedése, mint egy nagy, világító plakát a sötét éjszakában: "Hát ti tényleg ennyire hülyék vagytok?" Mintha csak kíváncsi lett volna rá, meddig képes elmenni. "Ha hagyjátok, hát csinálom..." Unalmas kényszerpályák helyett adrenalinfüggés. Kitörni vágyó magasfeszültség, aminek az iránya nem volt jól megválasztva...

És az egyszerű bankrablóból különös módon hat év alatt modern hős lett, aki soha senkit nem bántott, csak a maga módján fellázadt a Gonosz, Kapzsi Uraság ellen - csakúgy, mint Zorro vagy Robin Hood. Nők tucatjai kezdtek álmodozni róla - főleg, miután végül kiderült, milyen jóképű pasasról van szó. (Igen, az emberek érzik, ha valakiben ott van az a plusz, csak általában fogalmuk sincs róla, mi is az és miért van ott...)

Aztán 1999-ben lecsukták, mire gyorsan megszökött, és három hónap alatt három újabb bankfiókot pakolt ki. Végül megint sikerül elkapni (halleluja), majd elítélni - tizenhét évre. (Az már más kérdés, hogy egyes személyek ennél sokkal nagyobb bűnökért sem kapnak semmit, de ebbe ne menjünk bele - nem akarok politizálni.)

Nagyjából ennyi jutott róla eszembe hirtelenjében. És persze az, hogy nemrég szabadult, feltételesen.

Január 31-i szabadon bocsátása óta a poéngyárosok egyik legkedveltebb témája lett a "Viszkis rabló", és félő, hogy hamarosan több lájkot szerez Facebook-on, mint Chuck Norris - ami azért valljuk be, nagy szám. Lassan egy hete minden napra több vele kapcsolatos poén is jut az üzenőfalamra ("Ön kinél bankol?" "WW Attila 4478 napot töltött a villában!" satöbbi, satöbbi...), amiket elsőre talán még viccesnek is találtam, másodikra azonban már nem annyira. És hogy miért nem?

Azért, mert nekem ez a pasi nem viccelődni való jelenség.

Egy ideje tudom, hogy István - aki a Dunaújvárosi Főiskola tanára, és nem mellesleg író és költő - könyvet ír erről a nem mindennapi emberről. Szóval azért illett volna már korábban is utánanéznem a mi Attilánknak, de eddig nem tettem. Többek között azért, mert nem értettem, miért nem képesek az emberek túltenni magukat a "Viszkis rablón". Rendben, ő volt az - lecsukták, börtönben ült, most meg kiengedték. És akkor mi van? Épp ezért először kissé kétkedve fogadtam a Tanár Úr bejelentését is a könyvről. Hiszen lerágott csont már ez a téma, már írtak is róla könyvet, sőt, film is készült az esetről... Miért olyan érdekes ez az egész? Miért olyan különleges ez a férfi? Merthogy valamiért mégis az.

Szóval megnéztem az interjút. Pachmann Péter faggatta Istvánt és Csikós Árpád fotóst az új könyvről, és hogy hogyan vélekednek Ambrus Attiláról és a szabadulásáról. Az első képkockák máris mosolyt csaltak az arcomra, mivel fogadni mertem volna, hogy a Tanár Úr nélkülözhetetlen kockás zakójában fog feszíteni. De persze próbáltam azonnal elvonatkoztatni és félretenni ezt az amúgy teljesen mellékes információt, és a lényegre koncentrálni.

A lényeg pedig számomra egyértelműen az, amit a Tanár Úr a szokásos elvont stílusában elmond: nézzük már kicsit máshonnan a dolgokat! Adott egy férfi, aki sok butaságot csinált életében. Hogy miért? Ezért meg azért. Mert így hozta a sors, mert így látta jónak, mert volt egy elképzelése. De ami a lényeg: hogy ki is ő valójában? Mi is történt a tizenkét év alatt, amit a börtönben töltött? Gondolom, volt ideje gondolkozni. Értékelni és átértékelni. És szerintem sikerült egy olyan utat találnia, ami járható számára. Ami neki való, ahol nem kell feladnia az elveit, ahol kiteljesedhet és ő lehet ő, és nem egy álnéven futó jelenség, akit felkapott a média.

Elhangzott az interjú végén egy olyan kérdés, hogy vajon könnyen illeszkedik-e majd vissza Attila a társadalomba? István röviden és lényegre törően fogalmazott, bár a kérdésre - tőle megszokott módon - nem válaszolt. "Azt gondolom, egy más ember jött ki." Én pedig azt gondolom, nem ez a megfelelő kérdés. Hogy könnyen illeszkedik-e majd vissza? Neki nem kell visszailleszkednie. Neki beilleszkednie kell, és úgy vélem, ő ezt már meg is tette. Innentől pedig már csak a társadalmon múlik, hogy hagyja-e őt élni. Szerintem Ambrus Attilának egyetlen hibája volt és van: az, hogy rossz korba született. De vagyunk így egy páran... És az ilyen embereknek nehéz megtalálniuk azt az utat, ami járható számukra, és ami lehetőséget ad arra, hogy a 21. században éljenek. De neki sikerült. Valahol mélyen, legbelül, elrejtve a nyilvánosság elől. És ez így van jól.

Ahogy Csikós Árpád fogalmazott: Attilának "nagyon beszédes szeme van". Ezzel egyet kell értenem. Nagy igazság, hogy a szem a lélek tükre, és az ő szemei még a fotókon keresztül is nagyon sokat mesélnek róla. És hogy miért nem állok neki elemezgetni, mit is gondolhat és érezhet? Azért, mert szerintem ő ennek nagyon nem örülne. Mindenesetre az én személyes véleményem - annak ellenére, hogy sajnos nem ismerem őt - az, hogy kár, hogy nincs több hozzá hasonló ember a világon. Ha lenne, akkor nem itt tartanánk.

Szóval, kíváncsian várom a könyvet! Érdekel, hogy vajon amit én gondolok, az úgy is van, vagy megint csak elragadott a fantáziám? Kíváncsi vagyok Ambrus Attilára. Az igazira.

És hogy miért Vörös Férfi?

Nos, amint elolvastam a könyvet, azt is megírom. Talán akkor már lesz értelme...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.