A tegnapi nappal elérkeztünk az igazi, valódi és megmásíthatatlan Tavasz birodalmába - tegnap volt ugyanis a csillagászati tavasz kezdete, azaz a tavaszi napéjegyenlőség. Mostantól fél évig a Fény uralkodik majd a mindennapjainkon. Fel a kezekkel, ki emlékezett meg eme igen fontos ünnepünkről? Nem, nem kell magatok köré tekintgetni, ez ugyanis egy olyan neves esemény, amit emberemlékezet óta mindig, minden nép megünnepelt, nemtől, kortól, bőrszíntől és vallástól függetlenül. Tehát?

Rendben, nem kell aggódni, senki nincs még elkésve semmiről. A tavaszünnep eltarthat néhány napig, sőt, a pontos meghatározása is igencsak változatos, ha egy kicsit körülkémlelünk a nagyvilágban.

Bár nemigen ismert tény, de valójában szinte percre pontosan meghatározható a napéjegyenlőség időpontja. Ezalatt ugyanis azt a pillanatot értjük, amikor a Nap sugarai - amelyek fél évig a Föld déli, fél évig pedig az északi féltekéjének trópusi szélességi fokait érik így - éppen az Egyenlítőre esnek merőlegesen. Idén ez az időpont március 20-án reggel 6 óra 14 perckor következett be, közép-európai idő szerint. És bár a tankönyvekben még március 21-éről tanulhattunk - én legalábbis még biztosan -, ez a meghatározás már csak azért sem helytálló, mert legközelebb 2102-ben (igen, nem elírás) esik majd erre a napra ténylegesen ez az esemény. Ennek oka a jelenleg használatos naptárrendszerünkre vezethető vissza, és természetesen a Föld és a Nap mindenféle tulajdonságaira és mozgásaira.

Egyszer régen, nagyon régen, tán még az ókorban, vagy még annál is korábban, ebben az időszakban ünnepelték az isten és az istennő szerelemre lobbanását és a fény születését, és ekkor fogant meg az a gyermek is, akinek a világra jöttét a téli napforduló alkalmával ünnepeljük (ez ugyebár december 21-e körül esedékes). Az ókori Egyiptomban Isis és Osiris történetével találkozhatunk, a keresztényeknél Jézus fogantatásával (Gyümölcsoltó Boldogasszony, március 25.), illetve a kissé eltolódó Húsvéttal (a napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni első vasárnap), a pogány európai hagyományok szerint pedig Ostara ünnepén (március 19-21 között, a napéjegyenlőség napján) lobban szerelemre a természet istene és istennője - ez az időszak tehát valójában nem más, mint a termékenység ünneplésének ideje. Ekkor éled fel a természet, ekkor szökken szárba a termés, az élet burjánzani és növekedni kezd, minden kivirul, kipattannak a rügyek, virágba borulnak a fák és a mezők, csiripelni kezdenek a madarak - az egész világ egy hatalmas endorfinrobbanás lesz. Érezzük a sejtjeinkben, hogy végre működni kezdünk, és a téli depresszió után következő tavaszi fáradtság ragadós nyálkái végre kezdenek eltűnni az egyre erősödő napsugarak hatására.

Lassan mindenki ébredezni kezd.

Én személy szerint nagyon vártam már ezt a napot. Mindig is szerettem a tavasz eljövetelét (pedig ha valaki, hát én aztán imádom a telet), amikor a friss, fűszeres, különös illatú levegővel mintha az életet is magamba szívnám. Érzem, hogy feltöltődök energiával, hogy megnyugszom, hogy tudom: bármire képes vagyok. Terveket szövök, és a gondolataim szinte maguktól nekilódulnak. Tiszta lap, új kikelet, új lehetőségek.

Ma délelőtt sikerült rá időt szakítanom, hogy pár percre leüljek a kertben. Becsuktam a szemem és élveztem a napsugarakat, olyan volt, mintha töltőre tettem volna magam...

Vajon honnan tudja a szervezetünk, hogy tavasz van? És vajon miért tartották fontosnak oly' sok éven keresztül az emberek, hogy megünnepeljék ezt a jeles alkalmat?

És a mai világban vajon miért nem fontos az, hogy ünnep legyen a természet ébredése, aminek - nagyon nem mellesleg - mi is a részei vagyunk? Miért nem figyelünk oda arra, hogy szükségünk van erre az ünnepre?

Akármennyire rohan is a világ, akármennyire rossz is minden, nem szabad, hogy legyen olyan ember, aki az elkövetkezendő pár napban nem áll meg csak egy kicsit, csak egy pillanatra, és nem érzi úgy, hogy annyira szeretne, annyira vágyik, valahol mélyen, belül - és muszáj megállni, és el kell mosolyodni (nem is olyan nehéz ám), csak hogy a tél végére magunk köré épített falakon kicsit megmozgassuk azokat a kiesni vágyó téglákat, és hagyjuk, hogy a napsütés beférkőzzön az életünkbe. Nem kellenek a kifogások! Szerintem ugyanis egy igazi ünnep nagyságát nem az adja, mennyire drága, mennyire harsány vagy mennyire sok időt fordítunk rá, hanem az, hogy mennyire adjuk át magunkat annak a dolognak, amiről szól, bármi legyen is az - jelen esetben az ébredésnek.

Pár perces csendes-szembecsukós lazulásomból egy kissé még talán zavart, de annál csiklandósabb és kedvesebben nosztalgikus mesebeli zümmögés térített vissza a valóságba: az első tavaszi dongó, ami csíkos, bundás pizsamájában ellavírozott karnyújtásnyira előttem. Szélesen elmosolyodtam, és tudtam, hogy nekem aztán bárki bármit magyarázhat: véletlenek bizony nincsenek, és a jeleket igenis észre lehet venni.

"Egy francia repülőgépgyár tervezőirodájának falán hatalmas dongó látható, a következő felirattal: A dongó, testének viszonylag nagy súlya és ehhez képest igen kicsiny szárnyfelülete miatt, alkalmatlan a repülésre. A dongó ezt nem tudja, ezért repül."

Ideje felállni és útnak indulni. Azt hiszem, most van itt a legfőbb ideje - élni, érezni, tenni.

Bárminek, mindennek.

A dongók már csak tudják...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.