Én tényleg nem szoktam gyilkolni, komolyan, a vérontás csak elméletileg megy nekem baromi jól, a gyakorlatban általában problémázni szoktam egy sort a dolog morális hátterén, és ez a problémázás általában éppen akkor kezdődik és éppen addig szokott tartani, míg éppen elmúlik a megfelelő pillanat - utána meg már szinte mindegy is. Főleg, hogy az elszalasztott pillanat miatt meg dühös leszek magamra, és akkor meg az a bajom, hogy miért vagyok ilyen nyámnyila, amiért totojázom ahelyett, hogy hidegvérrel és ösztönösen cselekednék. Alapvetően még csak nem is a vérrel vagy a csonttal vagy a belsőségekkel vagy az egyéb kellemetlenségekkel van bajom, sőt, még anatómiából meg kompletten biológiából meg kémiából meg fizikából meg mindenféle természettudományos tárgyakból is egész jó vagyok, ráadásul a kedvencem a szíeszáj, az enszíájesz és ezek különböző változatai, hogy a többiről ne is beszéljek (mint például a Fűrész sorozat, aminek viszont csak az első két része ér valamit, a többi fabatkát se).

És nem, én nem csak a ruházatomon viselek előszeretettel koponyákat, de még a szobánk polcain is akad belőlük egy-kettő, amiket innen-onnan szereztem - persze csakis állati eredetűek, és egyiknek sem felelek az elmúlásáért. Ezen kívül gyermekkorom egyik kedvenc elfoglaltsága volt a temetőket és az erdőket járva baglyok után kutatni, mert tudvalevő, hogy ahol bagoly lakik, ott bagolyköpet is van - és az ám a nagy kincs a hozzám hasonlóan kissé különös érdeklődésű önjelölt kutatóknak!

Ha esetleg valaki nem lenne teljesen képben a bagolyköpetek mikéntjét, hogyanját és miértjét illetően, annak kedvéért kitérek kicsit - és tényleg csak kicsit - ezeknek a gyönyörű és csodálatos és fantasztikus állatoknak ezen különös melléktermékére. A köpet jelen esetben nem más, mint a madarak által megevett táplálék később kiöklendezett, megemésztetlen része, azaz - többek között - a szőr, a kitin és a csontok. Ezek az összetevők ilyen helyes kis (vagy nem is olyan kis) tömör darabokba préselődnek, és leggyakrabban a baglyok nappali hálóhelye környékén találhatóak meg nagyobb mennyiségben. A szüleim anno ott követték el a hibát, hogy a kezembe adtak egy David Attenborough könyvet, amiben egész részletesen leírták, hogyan is kell ezeket a köpeteket elemezni - na és innen nem volt visszaút. Rendesen gyűjteni kezdtem a különféle rágcsálók különféle csontjait, amiket ezekből a baglyok által elhagyott szeretetcsomagokból nyertem - amik egyébként a zoológusoknak nagyon is hasznosak, hiszen rengeteg mindent meg tudnak állapítani belőlük mondjuk az adott terület faunájáról.

Na de nem akartam ekkora kitérőt tenni (igaz, az is megérne azért egy külön bekezdést, amikor az egyik nyári szünetben gumikesztyűben és bicskával felboncoltam egy halott verebet - de erről talán majd máskor). Lényeg a lényeg: hiába a természethez és a koponyákhoz fűződő, szorosnak és intimnek is nevezhető viszonyom, egyszerűen a gyilkolás az nem az én műfajom - legalábbis ami az állatokat illeti. Pedig azért néha én is be tudok sokallni, főleg, amikor egymás után három teljesen külön fajba tartozó ízeltlábúval akadok össze nagyjából negyed óra leforgása alatt a házban.

Elsőként jött egy darázs. De nem akármilyen - bár csupán csak egy sima, mezei, egyszerű darázs volt -, bazi nagy, volt vagy két és fél centis. És hát ami a nagyobbik baj, hogy a darazsakkal előítéleteim vannak, mert képesek agresszívek lenni meg csípni is, többször is és eléggé nagyot. És bár tudom, hogy a táplálékláncban azért van helyük, nem gondolnám, hogy éppen az én szobámban fogja levadászni bármelyiket is egy mezei csicsörke vagy réti pitypalatty - szóval nem maradt más hátra, mint előre: kellett valami alkalmatosság, amivel befoghatom. Ő azonban ezt nagyon nem akarta, és bőszen megtámadta az éjjeliszekrényen álló olvasólámpát, és kezdett egészen belejönni a sebességhatárok feszegetésébe, így végül súlyos döntést hoztam: meg kell halnia. Fogtam hát az egzotikus fából faragott bahiás füstölőtartót, amin apró csillagok sorakoznak, és elhatároztam, hogy azzal fogom fejbe kólintani ezt a szerencsétlen ízeltlábút.

Lassan felemeltem a nem kifejezetten erre a célra rendszeresített eszközt, céloztam, koncentráltam és suhintottam - abban a pillanatban azonban, ahogy a rögtönzött guillotine sebesen elindult a sárga-fekete csíkos betolakodó felé, a figyelmem elterelődött, és döbbentem vettem észre egy bőszen csápoló poloskát, nagyjából húsz centire a csatatértől. Vélhetően nem nekem drukkolt. Ezek után nem meglepő, hogy az első ütés célt tévesztett, a darázs pedig menekülőre fogta - egyenesen a lámpa burája alá. Valahogy sikerült kipiszkálnom, de hallottam a zümmögéséből, hogy kezd egyre dühösebb lenni, minek következtében én egyre jobban beparjantottam, hogy még a végén annyira magához téríti téli álmából a harc heve, hogy egyszerűen nekem támad és kivégez, és vadul össze-vissza csapkodva próbáltam véget vetni az életének. Két dolog azonban rettentően zavart: az egyik, hogy régebben behatóan tanulmányoztam a buddhizmus iránymutatásait, és tisztában vagyok vele, hogy szerintük egy darazsat megölni épp olyan bűn, mint bármilyen más élőlényt (sajnos a növényekkel nem foglalkoznak kellőképpen, már ami azok élőlény mivoltát illeti, no de ez megint egy másik téma), a másik pedig, hogy a poloska megunta a szemlélődést, és elindult. Végül egy határozottabb fejbecsapás után - aminek következtében néhány fülbevalót, arckrémet, testápolót, kézkrémet, szemránckrémet és miegymást lesodortam az éjjeliszekrényről - a darázs brékbemutatóba kezdett, azaz ütemesen zümmögve pörgött a hátán, én meg kihasználva az alkalmat, gyorsan bezártam a poloskát egy üres cigis dobozba - még jó, hogy emlékbe megőriztem egyet, így legalább hasznát is vehettem.

A dobozt büszkén félretéve azonban szörnyű felfedezést tettem - a darázs eltűnt. Nyoma veszett. De olyan szinten, hogy sehol semmi. Se a lámpában, se a polcokon, se a szekrénykén, se mögötte - sehol. Most vagy levetette magát az éjjeliszekrény és a fal között húzódó szakadékba bánatában, vagy elbújt egy láthatatlanná tévő köpeny mögé, és erősen forralja a bosszút ellenem. (Szerintem a második, ezért már órák óta tiszta ideg vagyok, hogy vajon mikor fog lecsapni rám.)

Végül nem bírtam tovább a feszültséget, fogtam magam, és - csak hogy kiverjem a fejemből a kellemetlenkedő rovarokat - nekiálltam mosogatni... és az első pohár elsikálása után vajon mi nézett velem farkasszemet a mosogatóból?

Egy pók.

Na, ez volt az a pillanat, amikor már én is azt mondtam, hogy elég volt. Felülkerekedett bennem az igazi gonosz, és eldöntöttem, hogy ennek a póknak most meg kell halnia - lefröcsköltem vízzel. És természetesen abban a pillanatban elkezdett furdalni a lelkiismeret - merthogy az eddigi három ízeltlábú közül éppen pók pajti az, akit a legtöbbre tartok. Hát pont neki kelljen feldobnia a bakancsát - egyszerre mind a nyolcat?...

Szóval fogtam egy poharat, beletessékeltem a nyolclábút és kihajítottam az ajtón, remélve, hogy túléli az enyhén citromillatú habfürdőt. Azóta pedig próbálom megnyugtatni magam, hogy a pókok szerencsét hoznak, és ez a nyikorgó matatás nem más, mint a terráriumban néhány napja téli álmukból felébredt achátcsigáim hangja, ahogy csúsznak az üvegen, maguk után húzva a házukat, nem pedig az ellenem induló darazsak üzennek hadat valami általam meg nem értett nyelven.

Szóval, valahogy ez a gyilkolás dolog nem megy nekem...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.