Szörnyű dolog történt velem! Rá kellett jönnöm, hogy rákattantam egy zenekarra... Ráadásul egy olyan együttesre, akik már elég régóta léteznek.

A baj nem is ezzel van, hanem azzal, hogy kiderült, nem is most történt meg ez a bizonyos rákattanás, hanem sok-sok évvel ezelőtt. Csak olyan szép csendben, sunyin, hátulról támadott, hogy nem vettem észre. Valójában azonban az a helyzet, hogy ahogy rákerestem a zenéikre a Youtube-on, kiderült, hogy szinte kivétel nélkül mindet tudom kívülről, és a rádión folyton feltekerem a hangerőt, amikor csak az ő dalaik szólnak. Persze, persze, hogyne hallottam volna már a nevüket... De hogy kik az együttes tagjai, mikor alapították a zenekart, hány lemezük jelent meg eddig - semmi ilyesmire nem figyeltem és nem is érdekelt túlzottan.

Most azonban volt egy szám, ami nem tudott kimenni a fejemből. Ismerős volt az énekhang meg minden - lefirkáltam a szövegét és rákerestem a Google-ban. Így néhány tizedmásodperc alatt milliónyi találatom lett, én meg csak néztem - már megint ők?

Na, gondoltam, itt az ideje kicsit jobban utánuk járni! Akkor még nem tudhattam, de néhány nap alatt kiderült, hogy valahol mélyen óriási nagy az a rajongás... Elég buta fejet vághattam, mikor erre rádöbbentem, mert nagyjából tinikorom óta nem igazán rajongtam, vagy csak úgy felnőttesen. (Vagy csak jól titkoltam?...) Volt itt az elmúlt években Quimby (mondjuk ők már tizenéve favoritok), Lady Gaga, Coldplay, és még sorolhatnám a hosszú, hosszú listát, egészen visszatérve a legelső, mai napig tartó kedvenceimhez, mint például a Metallica... (Tudom, most sokan felhördülnek, hogy lehet egy kalap alá venni ezeket az előadókat, de én már réges-régen nem szabok határokat a zenének. Ami tetszik, tetszik - ami nem, az nem... Ez van, nem kell szeretni. Elég, ha én szeretem.)

Nem mintha a témát illetően fontos lenne, de azért elárulom, rajongásom legújabb tárgya a Maroon5. Bazijó zenéjük van, bazijó énekhanggal, és bazijóképű énekessel, persze... Úgy gondoltam, ha már így elkezdtek érdekelni, kicsit utánajárok a zenekarnak, mégse legyek már totál hülye az egészhez. Meg hát, nem tudom miért, de úgy gondolom, ha már ez a munkájuk, hogy zenélnek, és ennyi energiát fektetnek abba, hogy jobbá/kellemesebbé tegyék a világot mások számára, annyit igazán megérdemelnek, hogy legalább a nevüket megjegyezze az ember. (Persze lehet, hogy ez csak az én hülyeségem...) Rákerestem az együttesre a Google-ban, megnéztem a honlapjukat, utánaolvastam a Wikipédiában...

Napok, vagy talán hetek is elteltek, mire a Facebook keresőjébe is beírtam a nevüket, mert amúgy ki kell hangsúlyoznom, hogy nem ez volt a legfontosabb dolog az életemben. Függő azért nem lettem, bár...

Mostanában divat függőnek lenni. Netfüggő, facebook-függő, sorozatfüggő, szoláriumfüggő, tévéfüggő, drogfüggő, nikotinfüggő, gyógyszerfüggő, csokifüggő, kávéfüggő - karácsonyfafüggő, fülönfüggő... Na de mi az a függőség? Ki a függő? Mitől válunk függővé? Mi az a határ, amikor még csak érdekel valami/valaki, és mikor leszel függő? Na és persze: miért?

A függőség lehet pszichikai vagy fizikai, de mindkettőnek az a lényege, hogy egy dolog vagy egy anyag, szer iránt olyan vonzalom alakul ki, amiről aztán nem tudunk lemondani, hiába látjuk, hogy negatív hatással van ránk, vagy hiába tiltja a környezetünk. Persze manapság már mindenkit függőnek neveznek, aki az átlagosnál több időt tölt valamivel... Erről egy mondás jut eszembe: "Alkoholista az, aki többet iszik az orvosnál". Ezt lefordítva: függő az, aki nálad többet foglalkozik valamivel.

(Ha már itt tartunk, a Harcosok klubjában Edward Norton csoportfüggővé válik. Eljár a hererákosokhoz, a sarlósejt-anémiásokhoz, a vér- és agyparazitásokhoz... És mindezzel azt éri el, hogy képes lesz aludni. Újra. Insomnia ellen csoportfüggőség.)

"És az a nő elcseszte az egészet! Ennek a Marla Singer nevű pofátlan tyúknak nem volt hererákja."

És akkor most térjünk vissza egy kicsit a Facebook-hoz! Tehát beírtam a keresőbe, hogy Maroon5. Ki is adott egy rajongói oldalt, közel kilencmillió lájkolóval. Kicsit átböngésztem. Oldaltulajdonosként két tag, James Valentine és Jesse Carmichael van feltüntetve. Az adatlapjukra kattintva persze nagyjából semmiféle információt nem lehet megtudni róluk - ami érthető is, hiszen a helyükben én sem szeretném, hogy egy kisebb országnyi ember megtudja, hol lakom, kik az ismerőseim, és a családi fotóimat nézegesse... Mégis, olyan furcsa érzés volt, olyan közelinek, emberinek tűntek számomra csupán csak attól, hogy ők is fent vannak Facebook-on.

Aztán ezen elgondolkoztam. Tényleg... Mi van a híres emberekkel? A Facebook bazijó dolog szerintem, segít kapcsolatot tartani a világ különböző részein élő ismerőseiddel, rokonaiddal, tölthetsz fel fényképeket, videókat, posztolhatsz, linkelhetsz, lájkolhatsz... Igen, tudom, hogy rengetegen itt is azt nézik, hogy így a titkosszolgálat majd jól lenyomoz mindenkit, meg ilyenek, de ezt most hagyjuk, ez külön téma. Szóval azon filózgattam így este 11 körül, hogy ha én híresség lennék, vajon csinálnék-e Facebook oldalt magamnak? Merthogy ez jó dolog, és mondjuk szeretnék ilyet.

De...

Vajon hányan próbálnák meg feltörni a fiókomat? Hány rajongó lenne naponta, aki bejelölne, abban reménykedve, hogy visszajelölöm? Hány szerelmes vagy éppen gyűlölködő üzenetet kapnék? Megérné-e egyáltalán az egész?

Fogtam magam, és rákerestem Adam Levine nevére... És bár ne tettem volna... Fogalmam sincs, hány találatot adott ki a Facebook, meg sem próbáltam megszámolni. Szerencsétlen fickó a "Zenész/Együttes" kategórián kívül megjelent Alkalmazásként, Sportolóként, Rendezőként, Művészként, Szervezetként, Közszereplőként, és még sorolhatnám. Milliónyi Adam Levine oldal... Aztán szűkítettem a keresést az emberekre. Az eredmény semmivel sem lett fényesebb. Tuti voltam benne, hogy ha nekem véletlenül pont ez lenne a nevem, és nem én lennék a Maroon5 énekese (de lehet, még akkor is), azonnal nevet változtatnék... Hát ez valami döbbenet! Össze-vissza mindenféle helyek megjelölve lakhelynek (értsd: Malajzia, Spanyolország, Portugália, Egyesült Államok, Anglia, Törökország, Szingapúr, stb.), mindenféle munkahelyek megadva, ezerféle iskola felsorolva... De ami a legmegdöbbentőbb volt: Adam egy csomó adatlap szerint Kapcsolatban/Eljegyezve/Házas, és természetesen mindegyik szerint más-más nővel... Anka Mamaladze, Nallely Maddie Gamboa, Leslie Anzures, Lauren Aubrey Marie Levine (itt már a név is egyezik!!!), Dani Cea, Nata Unapkoshvili... nem sorolom tovább. Nem értem a végére a listának.

Csak ültem a gép előtt, és nem hittem el, hogy van ilyen. Kiakadtam. És nem azon, hogy vannak rajongói. Nem. Azon, hogy ezek az emberek, ezek a nők vajon hogy gondolják ezt? Létrehoznak egy Facebook-profilt annak a személynek a nevében, akit állítólag imádnak, és bejelölik magukat a feleségeként? Az ilyenek komolyan nem gondolnak bele, hogy ez milyen képet vetít róluk a külvilágba - ne adj' isten éppen Adam felé? (Természetesen nem gondolom, hogy ő foglalkozna ilyesmivel, mert valószínűleg az intelligenciahányadosa magasabb egy aranyhalénál...) Lehet, hogy rosszul gondolom, de nálam a bárki - értsd: bárki - iránti "rajongás" nem másból fakad, mint a teljesítménye elismeréséből, és az emiatt bennem iránta kialakuló tiszteletből. Márpedig, ha én tisztelek valaki, akkor nem fogom megalázni... Persze, tudom, hogy az emberektől nem lehet elvárni, hogy gondolkozzanak az agyukkal (már ha van nekik). És ez nagyon sajnálatos dolog.

És ennek kapcsán eszembe jutott egy másik Facebook-os téma, ami mostanában egyre jobban megüli a gyomromat. Mégpedig az agyba-főbe megosztogatott körüzenetek az üzenőfalakon.

"Kérlek, oszd meg, minden megosztás 1/2/500/1000 forintot ér, ennyit fizet a Google/Facebook/Microsoft..."

"Kérlek, oszd meg! Eltűnt a nagyapám/szomszédom/kislányom/akárkim..."

"Kérlek, segíts! Sürgősen vérre/májra/agyvelőre... van szüksége ennek a szerencsétlennek... Oszd meg te is!"

"Ezt a fiút brutálisan megverték..."

"Nézd meg az öngyilkos lányt/a lányt, aki Pepsit ivott Mentosra/a nőt, akinek féreg volt a koponyájában..."

"FIGYELEM! Ez az ember XY pedofil, azonnal oszd meg a gyerekeink védelmében..."

"Ez a kisfiú rákos, oszd meg, hogy segíthessünk!"

Sikítófrászt tudok kapni az ilyenektől!!! Hogy miért? Mert általában se dátum, se név, se elérhetőség, se az égvilágon semmilyen információ nincsen mellékelve a sokszor még helyesírásilag is problémás üzenetekhez. Arról nem is beszélve, hogy ugyan ki fizetne egy kutya megmentéséért ezer forintot megosztásonként? Hogyan segítene egy rákos emberen az, ha megosztod a képét? De ami még rosszabb: egy csomó ezek közül vírus, és a sok hülye (már bocsánat) képes rákattintani egy olyan linkre, ahol megnézheti az öngyilkos lányt... És akkor még nem is beszéltünk a pedofilvadászokról.

Hosszú oldalakat képes lennék teleírni, miért nincs semmi realitása ezeknek a dolgoknak (TISZTELET A KIVÉTELNEK), de ezt már megtették helyettem egy jól megírt cikkben. Szóval, én csak annyit szeretnék kérni: EMBEREK, GONDOLKOZZATOK!!!! Vajon mire való az a - nagyrészt így is kihasználatlan - szürkeállomány a fejetekben??? Miért vagytok ennyire hülyék??? Amint azt az Adam Levine-féle példa mutatja, a legegyszerűbb dolog létrehozni egy bármilyen adatlapot a Facebook-on. És sokaknak szórakoztató, hogy ezzel szívatják az embertársaikat.

És hogy mire jó ez?

Csupán csak egyetlen dologra: bizonyíték arra, hogy vannak olyan normáltalanok nem is kevesen, akik gondolkozás nélkül bármit elhisznek...

És akkor már csak egy kérdésem maradt.

Hogyan várhatjuk így el bárkitől is, hogy átgondoltan cselekedjen a valóban fontos dolgokkal kapcsolatban?

Elkeserítő...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.