Már megint a telihold... biztos vagyok benne, hogy ő tehet róla...

Máris eltelt egy hónap?... Milyen furcsa! Elég gyakran érzem úgy, hogy a napok egyszerűen csak vonszolják magukat ahelyett, hogy szépen ütemesen eltelnének - csak akkor rohan az idő, amikor egyébként nem kellene neki. De ha a hónapokat nézem, hát azok meg mintha rohannának, suhannának... Telihold, újhold, telihold... Új hírek - jó hírek, egy rossz nap után. Akkor végül is ez a napom jó, vagy nem? Egyáltalán, miért pont éjfélkor kezdődik az új nap? Lehetne délutántól is, és akkor mondhatnám, hogy most jó napom van - jó híreket kaptam, minden halad a maga előre megszabott útja helyett a sokkal göcsörtösebb és girbegurbább, eszeveszetten kacskaringózó ösvényeken és útvesztőkben...

Az ember szenved, kínlódik - és a végén kiderül, hogy senki más nem tehet az egészről, csakis ő maga. Amikor valahonnan belülről, mélyről emészt valami, amiről eddig fogalmad sem volt, hogy ott van - ott volt-e egyáltalán eddig? Vajon a körülöttem zajló események csak a felszínre hozták, vagy éppen most született meg az az érzés? Egyáltalán, mi ez, miért, honnan, hogyan és hová?...

Száguldanak az ujjaim a billentyűzeten, rovom a szavakat, mondatokat, sorokat és bekezdéseket, és a bejegyzéseim száma nem bővül - bármit is írtam mostanában, egyiket sem nevezhetem publikusnak és közönség szeme elé valónak. Hogy miért?... Valami történt. A belső mardosás odáig fajult, hogy kényszeresen gépelek, és jobb híján vagy word-be, vagy vázlatba mentem az eszeveszett, szinte már őrjítően követhetetlen, ösztönösen felszakadó szavakat és érzéseket, amiket kihányok magamból.

Vajon mi ez? Ördögi erő, démoni megszállottság? Gömbvillám, érvágás, mágia vagy viaszbábú? Nem tudok koncentrálni, érzem, ahogy sejtről sejtre, atomról atomra apró darabokra hullok - és mindeközben euforikusan kacagva, magamról elfeledkezve hagyom, hogy a Sors - de mi a Sors? - sodorjon, amerre neki tetszik...

Alkoss! Légy kreatív! - Mindenhonnan ezt kapom... Hát igen - lennék én, sőt, vagyok is, fájnak már az ujjbegyeim, és mégsem megy, mégsem jön, mégsem akar megszületni. Csak villog az üres lap tetején a kurzor  - megint jöhet a fuckfuckfuckfuckfuck, ahogy Paul-nál a Tortúrában, de ez sem segít... Hát mit tegyek? Egyre jobban feszít, egyre jobban bánt, egyre jobban zavar, egyre jobban ki akar törni.... Közben meg ott van valami, valami új, valami más, valami rettenetesen erős, ami elvisz, ami magával ragad, ami nem enged - és én nem is akarom, nem akarok szabadulni, hiszen végre, végre érzek valamit, valami újat, valami olyat, amit már nagyon régóta nem...

De szabad-e? Mi ez az egész? Miért gondolom, hogy az nekem jó, ha egy ismeretlen, váratlanul felbukkanó erő hirtelen letérít a pályámról, ahol eddig oly' nyugodtan keringtem?...

És hogy lehet, hogy most egyszerre mindenhonnan záporoznak a jelek? Mintha folyamatosan csengene a telefon, mintha a vonalak csak úgy égnének - nincs egy percnyi nyugtom, egy kis szünetem, és egyre jobban fáradok, de nem tudok és nem is akarok kiszállni, mert tisztában vagyok vele, hogy ez éltet. Ez ad erőt - hogy tudom, bármire képes vagyok, bármit meg tudok csinálni. És mintha az élet csak szórakozna velem, mintha hangosan hahotázva kacagna, röhögne rajtam - tényleg? Tényleg képes vagy rá, vagy ezredszerre is elköveted ugyanazt a hibát? És ha most nem lépsz, akkor megint maradsz ott, ahol voltál, és elrohadsz, mint almacsutka a szemétdombon? Hangos kacagás... Tessék, a választás rajtad áll, a döntés a te kezedben van - dönts legjobb tudásod szerint! Hiszen rossz döntés nincs, mit ahogy jó sem - a döntés az döntés, a következmény az meg következmény...

Hányingert keltő áporodott cigiszag az elhagyott kocsmában, ahonnan a törzsvendégek már régen továbbálltak új helyet keresni... Én visszatérek, mint kísértő, fekete szellem, leülök az összefirkált, csikknyomos, karcos asztalhoz, és visszavágyom azt az érzést, amit ez a hely adni tudott, érzem azt az időt, amikor még az életem része volt valami, ami mára semmivé foszlott a benzingőzös levegőben... Kísértő zenegép, hallom belőle a dallamokat, részeg kórus énekel színes muslincákat, és a szivárványszín hangjegyek a levegőben táncot járnak a kékes füsttel, ami megannyi torokból tör elő...

A múltam erős alapot adott a jelenemnek. Az élet lehet akármilyen szar, akkor is tisztában kell vele lenni, hogy sokkal szarabb is lehetne - és rajtam kívül amúgy pont senki nem tehet semmiről.

Épp ezért csakis rajtam áll, hogy mit hiszek el, mit gondolok a világról, magamról, másokról...

Szerelem úszik a levegőben - és én szerelmes vagyok minden Lélekbe, aki képes belevetni magát a telihold fényébe, kacagva suhanni és hintázni az ágakon, csak azért, hogy magának bebizonyítsa: igen, ez vagyok én, ez az életem, és szeretek élni...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.