"- Nem igazán – Alex-re pillantottam, aki teljesen nyugodtan hallgatta a beszélgetést, és nem úgy tűnt, mintha bele akarna szólni.

- Gondolom, amikor Alex először említette, hogy vudu papnő vagyok, viaszbábuk, tűk, zombik és koponyák jelentek meg lelki szemeid előtt, igazam van?

- Hát… – a fülem mögé tűrtem egy tincset. – Nem igazán tudtam mihez kötni…

- Ne aggódj, sokan vannak így ezzel. Most egy kicsit mesélek neked arról, mivel is foglalkozom. Csak hogy egy kicsit jobban megismerhess, rendben?

Bólintottam, és kissé meg is könnyebbültem, hogy végre nem rólam fogunk beszélgetni. Felőlem a kávéültetvények gondozásáról is mesélhetett volna a nagyszülei korából, ha ez kellett volna ahhoz, hogy egy időre leszálljon rólam.

- A vudu a régi Dahomeyi Királyságból ered, Nyugat-Afrikából – kezdte Sorsha. – A rabszolgákkal együtt került Amerikába a 16. században, amikor sok feketét hurcoltak erről a területről Santo Domingóba. Itt más afrikai és helyi eredetű elemekkel és a kereszténységgel is keveredett, így alakult ki a ma vudunak nevezett kultusz. Az elnevezés a fon nyelvcsaládból ered, a vodun szóból, aminek a jelentése: isten, lélek, szent tárgy. Összességében azt lehet mondani, hogy Haitin alakult ki ez a vallás, és ez az egyetlen hely a földön, ahol ekkora mértékű a térhódítása.

- Kevés olyan vallás van a világon, ami a mai napig annyira titokzatos lenne, mint a vudu – folytatta a nő. – Ennek leginkább az az oka, hogy nincsen semmiféle írott bibliánk vagy szent könyvünk, amit bárki tanulmányozhatna, a tudást a fejünkben őrizzük, és nem osztjuk meg kívülállókkal. A papok azok, akik mindennek a tudásnak a birtokában vannak, és ők csakis egymásnak adják azt tovább. Ők lehetnek férfiak és nők egyaránt, és a többi hívő houngannak vagy papaloának, illetve mambónak vagy mamaloának nevezi őket. A loa szó lelket, szellemet jelent, és a papok azok, akiknek elég tudás van a birtokukban ahhoz, hogy kapcsolatba léphessenek azokkal a dolgokkal, amit a modern társadalomban csak természetfelettinek neveznek.

Érdeklődve hallgattam, amit mondott. Sosem jutott eszembe korábban, hogy utánanézzek ennek a vallásnak, hiszen nem igazán hittem az ilyen eszmékben. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy a környezetemben leginkább csak olyanok éltek, akik legfeljebb kereszténynek vallották magukat vagy meg voltak keresztelve, de a vallásgyakorlás tőlük is elég messze állt. Ráadásul sosem voltam képes azonosulni a kereszténység alapelveivel – elég, ha csak a tízparancsolatot nézzük, amiből én már egész fiatalon egy csomót áthágtam… Persze mentségemre legyen mondva, hogy nem voltam megkeresztelve.

- A vudu valójában nem is vallás, hanem egy életmód – mesélt tovább Sorsha. – Több istenünk is van, akiket különböző neveken emlegetnek. Ezekhez az istenekhez és a szellemekhez az utat csak a beavatott papok ismerik. A hívőknek eszük ágában sincs bármilyen varázslatot pap nélkül végrehajtani, mivel tisztában vannak ennek veszélyeivel. Sokszor előfordult már, hogy ha valaki ilyesmivel próbálkozott, az nagyon pórul járt, és ez elég visszatartó erő azok számára, akik találkoztak már ilyen esettel. A nyugati világban sok szekta veszi fel a vudu istenek nevét, és a vallásunkat ezzel rossz színben tüntetik fel, gyakorlatilag azonosítják a sátánizmussal.

- A varázslatok szerves részeit képezik a mindennapjainknak, de ez is csak így kimondva furcsa – kuncogott a nő. – Hiszen gondolj bele, nem varázslás-e a keresztények imája is? Persze az állatáldozatok miatt is fújnak ránk, elfeledve, hogy nem csak ilyesfajta felajánlások léteznek, és ezek nem is túl gyakoriak… Arról nem is beszélve, hogy a Bibliában is előfordul néhányszor ez a mozzanat, ugyebár. De amiről még nem beszéltem, az egyik legtöbbet emlegetett eleme a vudunak: a zombi. Megszámlálhatatlan film szól az élőhalottakról.

Bólogattam, hiszen nem egy ilyet láttam már én is.

- Mit gondolsz, ez csak legenda? – Kérdezte Sorsha.

- Öhm… – hirtelen nem tudtam, mit is kéne válaszolnom erre. – Fogalmam sincs. Én még nem találkoztam eggyel sem, de persze ettől még nem zárhatjuk ki, hogy léteznek…

Sorsha megint felnevetett.

- Valóban – helyeselt. – Az emberek hajlamosak a „hiszem, ha látom” elv alapján élni, pedig hát nagyon sok olyan dolog van a világon, ami az emberi szem számára felfoghatatlan…

- Tehát léteznek zombik? – Kérdeztem, és reméltem, hogy sikerült megfelelő hangsúlyt használnom.

Sorsha egy ideig a kávéját lötyögtette a csészében, majd kiitta az utolsó kortyot.

- Igen, szívem, léteznek. De nem is ez az érdekes, hanem az, hogy vajon ki tud róluk? – Rám villantotta a szemét. – Ők maguk biztosan nem. Mindenesetre tudnod kell, hogy a „zombicsinálás” nem azért történik, hogy bárkit is szórakoztasson. Ez egy varázslat, amit csak a legnagyobb tudású papok képesek végrehajtani. És hogy kit változtatnak zombivá? Azokat, akik súlyos bűnt követtek el, és a bíróság elítélte őket ezért. A hívők tisztában vannak vele, hogy a zombivá válásnál még a halál is jobb, és ennél nagyobb visszatartó erő nem is kell, hidd el nekem…

- Miért mondod el nekem ezeket a dolgokat? – Kérdeztem. – Na, nem mintha nem érdekelne, csak… nem teljesen értem.

- Ezt a kis kalandozást értsd úgy, mint egy bevezetőt. Bevezetőt egy hosszú beszélgetésbe. Egy beszélgetésbe, ami miatt idejöttél, és amivel a segítségedre lehetek, hogy megtaláld Matt-et." (Cassy Reeves - Fejjel lefelé)

Na de ki az a Matt?... ;)

Hogy mi kell ahhoz, hogy legyen egy jó napom?

Fogalmam sincs. Nem tudom. Ha tudnám, minden napom jó lenne. Épp ezért nem is akarom igazán tudni, mert az uncsi lenne, mert akkor egy idő után már nem is tudnám igazán értékelni azokat a dolgokat, amik valamikor boldogságot és elégedettséget hoztak az életembe. Azokat a dolgokat, amik jelentenek valamit, amik olyanok, mint egy album fényképei. Ezek azok, amiket végignézel, amikor valakinek igazán mesélsz magadról...

De persze ez így nem teljesen igaz, hiszen nem csak vizuális élményeket őrzünk magunkban. Az emlék nem csak képekből áll. Lehet íz, illat, hangulat, hang, egy érzet vagy egy érzés, egy mozdulat, egy szín, egy dal... Az emlékeink hozzánk tartoznak, és nem tudjuk őket elfelejteni.

Szeretek elsőre ítélni, ez egy rossz tulajdonságom. Mentségemre legyen mondva, hogy az első ítéletem csak ritkán látható az arcomra írva - azonban annál jobban elraktározom magamban. Az első benyomás amúgy még csak amolyan nulladik esély. És hogy akkor miért csinálom? Pont azért, amiért mindenki más - csak én mindig próbálok elvonatkoztatni. Elvonatkoztatni az emlékeimtől. Mert ha olyan emberrel találkozom, aki elsőre átmegy a szűrőn, arról még bőven kiderülhet, hogy álarcot visel. Ilyenkor mondják: félreismertem... (De vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy valakire azt mondhassuk: ismerjük? És egyáltalán, az időtől függ ez leginkább?)

Elég korán ráébredtem, hogy a "félreismerni" az nekem bazi szar. Én annyira, de annyira meg tudtam bízni, komolyan, mindenkiben! Valamiért azt hittem, hogy a világ csodálatos, és az emberek őszinték egymáshoz... Aztán rájöttem, hogy az őszinteség fáj (nekem is fájt), és az igazság dettó... És az emberek egyiket sem szeretik. Nem vállalják be, hogy fájjon. Pedig ahhoz, hogy igazán érezhessék, mi is a jó, néha hagyni kell fájni... A fájdalom mindig emlékezéssel jár. Emlékezzünk vissza egy kicsit! Emlékezzünk azokra a dolgokra, amiket valamikor - nem is olyan régen - még nagyon szerettünk! Mozizás? Balaton? Strandolás? Bográcsozás, lángos, Kapolcs, vízibicikli, horgászás, túrázás, állatkert, kiállítás, könyvek, színház, mozi, koncertek... (nagy levegő...)

BÁRMI! Biztos, hogy mindenkinek van fájdalma... De ennek a fájdalomnak nagy része közös. Szóval, néha azért üljünk le, és emlékezzünk kicsit, és legyünk boldogok! Merjük érezni az emlékeink súlyát, és azt a szabadságot, amit éppen ez a súly ad! És az sem olyan nagy baj, ha ott megtaláljuk azt a dolgot, amit régen mindennél jobban szerettünk volna csinálni. Amiről álmodtunk. Valószínűleg valami olyan dolog, amiben jók vagyunk, bármi legyen is az.

Aztán kezdjük el megvalósítani! Például, hm... csináljunk egy rádiót!

Na, ettől lett jó a tegnapi napom...

Csuszarádió, Magyarország (Hétlövet)

Egyszer volt, hol nem volt, a négyszögletű kerek erdő közepében, az üveghegyen is túl, ahol a kurta farkú malac túr, Hetedhét országban élt egyszer egy király. Annak a királynak volt egy lánya. Mikor a lány megszületett, Álom havának hetedik napján, óriási hóvihar tombolt a birodalomban. A förgeteg hét álló napig nem akart szűnni, majd a hetedik napon hét vándor kopogtatott a palota ajtaján, akik azt mondták a királynak:

- Vigyázz, király, mert a te lányodat a Szaturnusz szülte, ami a végzet bolygója! Meg van írva az ő sorsa, hét lélek lakozik őbenne!

A király erre nagyon megijedt, hogy valami baja esik egy szem leányának, ki hat báty után, hetedikként érkezett a világra. Dédnagyanyja után a Rose, azaz "rózsa" nevet kapta a keresztségben, amely virág jelképként, családi címerekben egyben a hetedik gyermeket jelöli. A király magához hívatta udvari jósait és jövendőmondóit, kártyavetőit és vajákosait, hogy azonnali hatállyal mondjanak neki igazat: milyen veszélyek fenyegetik az ő egyetlen leánygyermekét?

A szakértők összedugták a fejüket, és erősen tanakodtak, mit is mondhatnának a királyuknak. Végül hét nap, hét éjszaka után elé álltak, és közölték vele, mire jutottak.

- Urunk, királyunk, a te egyetlen leánygyermekedben hét lélek lakozik... Ne bánj úgy vele, mint egy gyermekkel szokás, mert nem fog akkor ő megmaradni nálad. Tudásszomja hatalmasabb szereteténél.

A király erre még jobban megijedt. Testőröket hozatott, bezáratta a kapukat, hét lakat alatt őrizte az ő egyetlen kislányát, akiből a birodalom legcsodálatosabb királylányát kellett felnevelnie. Az első néhány évben így Rose kisasszony csak a csenddel, a nyugalommal, a természettel és néhány ismerős arccal találkozhatott. Ahogy nőtt, növögetett, egyre jobban érdekelte minden, amit látott. Az időjárás, a természet, a növények, állatok, a könyvek.

Amikor a lány hét éves lett, a királyt felkereste a hétfejű sárkány. Azt mondta, békével jött, így a király elé járulhatott.

- Te, király, add nekem a lányodat! Én őt feleségül veszem - mondta a királynak, aki erre felnevetett.

- Bátor vagy te, Hétfejű sárkány, hogy eljössz az udvaromba, és az egyetlen leányomat kéred tőlem!

- Nem bátorság ez, király - mondta erre a sárkány. - 777 éve várok már rá, hogy végre megtaláljam őt, és ha nem adod, hát kényszeríteni foglak! Add nekem, és neki adom cserébe a világ hét csodáját - vagy ne add, és a következő hét évben a hited hét főbűne fogja megkeseríteni uralkodásodat!

Mielőtt a király válaszolhatott volna, a leánya váratlanul beszaladt a terembe és a sárkány elé ugrott.

- Itt vagyok, Hétfejű, vigyél el, ha tudsz! De csak akkor megyek veled, ha helyesen válaszolsz egy kérdésemre! Mondd, melyik a hetes szám színe?

A sárkány erre behunyta a szemét és fejet hajtott Rose előtt.

- Kérni fogod, hogy vigyelek magammal! - Nézett a kislányra nagy, sárga szemeivel, hét sárga szempárral, majd kitárta szárnyait, és szélvihart kavarva eltűnt a szemük elől.

A következő hét évben a király egészsége hanyatlott, birodalmát férgek rágták, és már az udvar is arról suttogott, hogy mindenről a király tehet, amiért nem adta a sárkánynak a furcsa lányt, akit még senki nem láthatott... Na de az elkövetkezendő időkben ez megváltozott. A nevelői nem egyszer mondták, hogy "hét ördög bújt ebbe a lányba", nem is értették, hogy férhetett bele ennyi zsiványság. Fára mászott, nadrágban járt és állatokkal barátkozott. Tanulmányozta a növényeket és a köveket és mindent, amit csak megláthatott. És mivel elég találékonynak bizonyult, így látni sokkal többet látott, mint azt szegény, egyre jobban aggódó és egyre meggyötörtebb apja kívánta volna. Amikor csak tehette, megszökött, és lóháton vagy gyalog járva bebarangolta a környéket.

Amikor a lány tizennégy éves lett, a Hétfejű sárkány újra felkereste a királyt. Ő nem akarta fogadni, de a sárkány dühös lett, és a király végül engedett neki.

- Király, add nekem a lányodat, én őt feleségül veszem! Ha nekem adod, kapsz cserébe egy hétpecsétes titkot, amivel helyreállíthatod Hetedhét ország egyensúlyát. Ha nem adod, elviszem erőszakkal, és hét gonosz átok fog sújtani téged! - Mondta a sárkány, és ereje nagyobb volt, mint hét esztendővel azelőtt. Nem úgy a királynak. Mielőtt azonban válaszra nyithatta volna a száját, a harcias, különös Rose megint a sárkány előtt termett, kezében íjjal, amit viszont nem emelt a szörnyetegre.

- Itt vagyok, sárkány, vigyél el! De csak akkor megyek veled, ha helyesen válaszolsz a kérdésemre! Mi a természet száma?

A sárkány szemeiben mosoly villant, majd fejet hajtott a leány előtt és újra eltűnt.

A királyság hét újabb évig hanyatlott, a termést hol a jég verte el, hol a rovarok vagy egy betegség pusztította, hol az árvíz mosta magával. Az emberek nem értették, miért nem kapnak útmutatást, hogyan oldhatnák meg a problémáikat, hogyan élhetnének így tovább. A király azonban csak azzal foglalkozott, hogy egyetlen szem leányát minél jobban megvédje azoktól a veszélyektől, amelyek csak a képzeletében léteztek. Rose látszólag belenyugodott ebbe a helyzetbe, kecses mozdulatokat tanult és dámalovaglást, de amikor az apja nem látta, kiszökött ő bárhonnan, csak hogy szabadnak érezhesse magát. Szárnyaló képzelete segített neki túlélni a bezártságot.

Aztán amikor a lány huszonegy éves lett, a Hétfejű sárkány újra a király elé járult. Hatalmas volt és fenséges, és szivárványból szőtt hétszínű köpönyeget terített vállára.

- Király, add nekem a lányodat, én őt feleségül veszem! Ha nem adod, akkor csak ezután köszönt birodalmadra a hét szűk esztendő. De ha adod, övé lehet a hét szabad művészet minden tudása - s tied is!

- Tudás? - Kérdezte a király. - Mit kezdjek én már a tudással?

Ekkor azonban Rose megint a sárkány előtt termett.

- Jól van, sárkány, itt vagyok, vigyél el, ha tudsz! De előbb válaszolj nekem arra a kérdésre, hogy mi az élet értelme?

A sárkány erre azt válaszolta:

- A hetes szám színe a sárga, a természet száma az öt, az élet értelme pedig benned is ott rejlik. Segíthetek, hogy megtaláld!

Ekkor a királylány a sárkányhoz lépett és a kezét nyújtotta neki, a sárkány pedig daliás királyfivá változott, ahogy megtört a hosszú átok.

- Megkaptam tőled a tanítást - mondta a királyfi.

- Megkaptam tőled a tudást - válaszolta Rose. - Ez az élet értelme!

A király végre megértette, hogy minden baj csak abból származott, hogy mindenkit korlátozni akart, önös érdekből elvenni mindent, sárba tiporva a népe méltósághoz és az élethez való jogait. Ráébredt, hogy az elégedettség a boldogságuk kulcsa, és a boldogságuk a nyugalomé. Megértette, hogy a birodalmát is csak úgy tarthatja meg, mint a lányát: elégedetté és szabaddá kell tennie az embereket, hogy mellette maradjanak.

Miután a király így átgondolt mindent és áldását adta a frigyre, kinyitották a kapukat, hetedhét határra szóló lakodalmat tartottak, hét napig csak mulatoztak, és addig éltek, amíg meg nem haltak. De az biztos, hogy Hetedhét ország még mindig létezik, és ott még mindig szabadok az emberek.

Itt a vége, fuss el véle! És aki nem hiszi, az meg járjon utána...

Mostanában többször is megkaptam, miért vagyok annyira oda az önismeret fontosságáért. Azon túl, hogy nem egészen értem, mi ezzel a probléma, természetesen külső tényezők is hozzájárultak ahhoz, hogy elkezdjek ezzel foglalkozni. Ha megismered önmagad, a világ kinyílik előtted...

Egy véletlen folytán, azt hiszem amúgy, hogy éppen Facebook-on esett meg az eset, hogy ráakadtam egy jó kis személyiségtesztre, aminek van 94 kérdéses változata is, ami azért már elég részletesnek tűnt ahhoz, hogy a valóságoshoz valamennyire közelítő eredményt mutathasson, besorolva az embereket tizenhat kategóriába. Igen, természetesen sokan elég szkeptikusan fogadták ezt a dolgot is, akiknek meséltem róla, merthogy ne mondjam már, hogy tizenhatféle ember létezik csak a földön. Na nem mintha mondtam volna ilyesmit. Szerintem ugyanis nagy vonalakban csupán csak kétféle ember van: aki képes gondolkozni, és aki nem. Igen, ha úgy vesszük, ez negatív diszkrimináció, de elmondom gyorsan, miért nem érdekel ez engem. Azért, mert a gondolkodás képessége mindenkiben benne van, tehát nem egy olyan dolog alapján teszek különbséget kedves embertársaim között, amin nem tudnak változtatni, hanem bizony olyan alapon, ami mindenkinek adott, és egyedül rajta múlik csak az, hogy mit kezd vele. Úgy gondolom, a saját fejemben lezajló kategorizálással nem ártok senkinek - számomra azonban kifejezetten hasznos, így ugyanis meg tudom állapítani, ki az, akivel biztosan nem fogok mélyebb vitákba bonyolódni a CERN neutrínó-kutatásairól vagy a természetes önfenntartási képességekről, vagy éppen ennek a kettőnek a kapcsolatáról.

És nem, ez nem azt jelenti, hogy nem hallgatok meg olyan véleményeket, amik nem egyeznek meg az enyémmel. Sőt, kifejezetten szeretem, ha megfelelő vitapartnerem akad egy-egy engem is érdeklő dolog kielemzésében.

Az MBTI (Meyers-Briggs típusindikátor) személyiségtesztről röviden annyit kell tudni, hogy nyolc betűt (négy betűpárt) használ, amik a következőket takarják: E (extrovertált) - I (introvertált), S (sensing, érzékelés) - N (intuitív, megérzések), T (thinking, gondolkodás) - F (feeling, érzés), J (judging, ítélkezés) - P (perceiving, észlelés). Ezen kívül négy jellemvonást neveznek még meg: SJ (gondviselők), NT (racionalisták), SP (életművészek) és NF (idealisták). A teszt nem ígér semmit, csak annyit, hogy a végén kapsz egy táblázatot, meg négy betűt, amik kiadják, hogy a tizenhat közül vajon melyik csoportba tartozol a kérdésekre adott (remélhetőleg őszinte) válaszaid alapján. Szerintem ezt elég egyszerű megérteni, nem is volt vele semmi gondom. Kitöltöttem a tesztet, és meg is kaptam a táblázatomat, ami a következőképpen nézett ki:

Látszik, hogy nem csak a különböző kategóriájú válaszok százalékos arányait mondják meg, de még hülyeálló módon ki is kékezik azt, amelyik típusba tartozol. Eddig oké is volt a dolog - csak az utolsó (J-T) betűpárral akadt némi problémám. Annak ugyanis mindkét párja jól láthatóan szürke maradt, és a két szám a végén: 50-50%.

Kicsit elgondolkoztam. Na, akkor ilyenkor mi van?

Senkit nem akarok fárasztani azzal, mi jellemzi a két lehetséges személyiségtípust, ami ez alapján bennem lakozik, mert hosszú lenne és unalmas, meg aki akarja, nyugodtan elolvashatja az MBTI oldalán. Ami azonban eléggé szíven ütött - azon túl, hogy a jellemzések nagyrészt pofoncsapásszerűen igaznak bizonyultak -, hogy megnéztem az előfordulási arányokat. Nos, az egyikbe a népességnek mindössze a 2,5%-a tartozik (4% férfi, és csak 1% nő), a másiknál pedig ez az arány csupán 1,5% (2,5% férfi és csak 0,5% nő). Nos, én nő vagyok.

És ami a plusz poén, olyan megjegyzések vannak az egész oldalon mindenfelé, amik arra utalnak, hogy pont az a két típus, ami nekem döntetlenre sikeredett, folyton vitában áll egymással. Bár mindkettő a racionalisták közé tartozik, az oldal szerkesztői éppen ezt a két személyiségtípust ütköztetik egymással előszeretettel. És rá kellett jönnöm, hogy ebben is van némi igazság.

Aztán egész nap ezen járt az agyam. Aztán másnap is. Majd már folyamatosan ezen gondolkoztam. Sosem éreztem magam különlegesnek, és különben is, ez csak egy hülye teszt. Beleolvastam a többi személyiségtípus jellemzésébe - és egyiket sem találtam magamra illőnek. Hm. Először, akkoriban még senkinek sem beszéltem erről. (Igen, ez tavaly márciusban volt, ahogy a képen látom.) Majd egyszer csak az utamba akadt egy IQ teszt (jobb oldalt, időtöltés alatt)...

Esküszöm, hetekig kerülgettem, mire egyszer nekiálltam. Eldöntöttem, hogy miért is ne? Bevallom, azért csináltam meg, mert előtte láttam egy riportot a Mensa Hungaricá-ról, azaz a kiemelkedően magas intelligenciájú emberekről. Érdekelni kezdett, mit is takarhat ez, mi is van emögött.

Szóval megcsináltam a 60 kérdéses tesztet, amire ugyebár 45 perced van. Mivel a riportban azt mondták, ne gondolkodjunk túl sokat a válaszokon, én meg úgy gondoltam, ez jó ötlet, hiszen fontosak az intuíciók - tizennyolc perc alatt végeztem vele. Az eredmény elgondolkodtatott.

Nem igazán hittem, hogy az a szám reális lenne, így megint gondolkoztam pár napot, és megcsináltam a Mensa Hungarica IQ-próbatesztjét, amit hitelesebbnek tartottam. Bonyolultabb is volt, minden kérdés időre, van rá tíz vagy húsz másodperced, hogy válaszolj... Ezen az eredmény huszonkilenccel alacsonyabb lett, és azt is odaírták, hogy ezzel azért még benne vagyok a felső 13%-ban. Oh, hát ez azért jó.

Jól van, megnyugodtam. Huhh! Akkor azért ennyit a "hülye szőke nő"-sztereotípiáról. Viszont ezen a két személyiségtípusos dolgon még mindig nem bírtam továbblépni... És ez volt az egyik oka, amiért elkezdtem írni, hogy rájöjjek, mi van bennem. Gondolatokat és párbeszédeket, prokat és kontrákat, érzéseket és érzelmeket, pillanatokat és éveket, történeteket és emlékeket...

Nem kellett sok idő, talán egy-két alkalom után sikerült elérnem a "mélypontot". Elragadott az írás hangulata, a gondolataim sodrása, a klaviatúra jellegzetes hangja... Addig a pillanatig sosem értettem, mit jelent az, hogy "egy történet önmagát írja", de beleszerettem ebbe az érzésbe. Amikor kitalálsz valamit, de a karaktereid nem úgy cselekszenek, mert kiderül, hogy félreismerted őket. Amikor hagyhatod őket létezni egy történetben - az ő történetükben -, és szinte maguktól kelnek életre. Önálló gondolataik lesznek, önálló tetteik... ("Vigyázz mit gondolsz - megteremted azt.") Amikor én is olyan izgalommal várom a folytatást, ahogy remélem, hogy egyszer majd az olvasóim is fogják. Fantasztikus érzés.

És idővel ráébredtem, hogy senki nem érti ezt rajtam kívül. Hogy mi az öröm ebben, hogy miért jó addig ütni a billentyűzetet, amíg már fájnak az ujjaim, amíg már nem bírok tovább ülni, és hogy alig alszom, mert folyton azt érzem: írnom kell... Látják, hogy jókedvem van, hogy minden rendben - és mégsem tudják, miért jó ez nekem. Apu meg nem értett gondolata vagyok.

Aztán tavaly a kezembe akadt Stephen King Mysery (Tortúra) című könyve. Hát, mit ne mondjak, az egyik legkeményebb élményem volt, és az egyik legjobb könyv, amit valaha olvastam. Abban mondja az író - aki egyébként egy írót alakít, egyes szám első személyben fogalmazva -, hogy átnéz a papíron, belelát, és látja maga előtt a történetet, mintha csak egy filmet nézne. Hogy hiába veszi körül őt bármilyen szörnyűség, abból egyetlen kiút mindig létezik: az írás. Hát, ezzel már egy ideje én is így vagyok valahogy...

Ráadásul egyre többet akarok tudni, hogy jól csináljam, amit csinálok - bármi legyen is az -, amit szeretek. Tényleg jól. És egyre inkább igénylem olyanok társaságát, akiknek hasonló a működésük az enyémhez. Akik tudják, és igazán tudják, mit jelent az írás, mit jelent írni. Akiknek ez az életük. Kíváncsi vagyok rájuk - kik ők és milyenek? Mik azok a tulajdonságok, amik jó íróvá tesznek valakit - és mik azok, amik sikeressé?

"Az írás a skizofrénia társadalmilag elfogadott formája."

Van benne valami - de ki mondja meg, hogy kiben hány személyiség lakozhat büntetlenül? Ki mondja meg, mi a normális?

Talán egy író. Igen, egy író megmondhatná.

Minden furcsa még, minden különleges, minden nehéz és kicsit ijesztő... De mivel horrorfilmeken és thrillereken edződtem, nem hagyom magam. Nem könnyű engem megijeszteni.

Ahhoz, hogy egy dokumentumfilmhez jó ajánlót lehessen írni, fogalmam sincs, hogy mi kellene. Sokat és régóta gondolkoztam már ezen, mivel találtam egy olyan filmet, amit szerintem mindenkinek meg kellene néznie. Persze, tisztában vagyok vele, hogy ez nem sokat változtatna a dolgokon, mivel a legtöbben mind a mai napig homokba dugjuk a fejünket. Egyszerűen semmiről sem veszünk tudomást, legkevésbé a létezésünkről.

No de ne szaladjunk ennyire előre!

Tehát nagyjából ott tartottam, hogy filmajánló. Mint már valamikor korábban említettem, imádom a filmeket. A jó filmeket. Hogy mi dönti el, hogy melyik filmet titulálom jónak, az egy elég összetett dolog. Persze, szükség van jó színészekre, jó rendezőre, jó történetre, jó forgatókönyvre, jó zenére és jó képekre - de ami még nagy hatással van rám az esetek többségében: imádom, ha egy film gondolkozásra sarkall. Amikor van valami olyan hatása, ami megmarad bennem - és lehet az egyetlen aprócska dolog is, vagy lehet maga a történet.

Amikor harmadszor kezdtem nézni a címben szereplő filmet, a kezembe vettem a jegyzetfüzetemet, hogy kicsit rendszerbe tudjam majd szedni a gondolataimat az egésszel kapcsolatban. Sajnos, nem sikerült. Viszont annak ellenére, hogy ez dokumentumfilmként van nyilvántartva, én nem szorítanám be ebbe a kategóriába. Kicsit tudományos, kicsit fantasztikus, a kritikusabbak kedvéért pedig kicsit fantasy is lehet. Van benne krimi és politika, társadalom és vallás, jó zene és jó motor, hurrikán, gleccser, légitársaság és olaj, kérdések és válaszok, emberek és fejadagok, kapitalizmus és globalizáció, problémák és végkimenetelük, és szűkös időkeretbe szorított lehetséges megoldások. Röviden: ha valaki szeretné végignézni a világ híradásainak hiteles és válogatott kivonatát nagyjából 2000-től 2055-ig, akkor semmiképpen ne hagyja ki ezt a filmet! Választ kaphatunk arra, hogy az embereket a kihalás szélén vajon milyen gondolatok foglalkoztatták? És higgyétek el, a válaszok roppantul kiszámíthatóak, egyáltalán nem meglepőek (még ha elsőre ezt is gondolnánk) és nagyon is valóságosak.

Igen, az evolúció során megtanultunk reagálni az azonnali fenyegetésekre, de nem tanultuk meg, hogyan figyeljünk kicsit távolabbra, hogyan alakítsuk tudatosan a jövőnket.

Érdekes, hogy a film nagyjából jelenlegi napjainkra teszi azt az időszakot, amikor "elkezdtük megkérdőjelezni közös érdekeinket". Lefordítva, amikor valami kollektív tudat segítségével egyesekben már megmozdul valami, amikor néhányan elkezdenek gondolkozni.

"Mindent és mindenkit kritikusan méregettünk."

Most mondhatnánk, hogy az a baj, hogy ez még nagyon kevés. Hogy nem vagyunk elegen, hogy már úgyis késő, meg hogy ezzel nekünk már nem kell foglalkozni. Pedig kellene. Minden megoldás ott hever az orrunk előtt, amivel olyan világot alakíthatnánk ki magunknak, amiben élhetünk. Az egyetlen akadály pedig - ironikus módon - nem más, mint maga az ember. A saját létezésünket egyedül csak mi akadályozzuk...

"Nem mi lennénk az első faj, ami magát irtja ki. A különbség csak az, hogy mi mindezt tudatosan tettük."

Tisztában vagyok vele, hogy nem lehet mindenkinek a gondolkodásmódját megváltoztatni. Épp ezért nem is akarom. Ha valaki úgy akar élni, hogy közben magát gyilkolja, hát csak tegye. Hiszem, hogy "a világ népességének a 85%-ának a pusztulása olyan ár, ami megéri azért, hogy béke és nyugalom legyen." Így hát az önjelölt önpusztítók tegyék csak nyugodtan, amit jónak látnak. Egyetlen kérésem van csak, amiből viszont nem fogok engedni. Engem békén lehet hagyni.

Nekem ne akarják bebizonyítani azokat a dolgokat, amiknek a cáfolata teljesen egyértelmű és logikus. Nekem ne akarjanak eladni semmit, amit én nem akarok megvenni. Az én életemből ne akarják kitörölni azokat az értékeket, amik az életet életté teszik, nem pedig vegetálássá degradálják. Nekem ne akarják megmondani a tutit - én magamtól akarok rájönni.

Igen, nyugodtan elítélhet bárki, de az a helyzet, hogy nagyon is egyetértek azzal az indián mondással, hogy "A földet nem a nagyszüleinktől örököltük, hanem az unokáinktól kaptuk kölcsön."

Vajon az unokáinknak lesz-e rá lehetőségük, hogy véleményt mondjanak a viselkedésünkről?

Van egy kínai átok, ami szintén nagyon mai: "Élj érdekes korban!" Ugye-ugye, semmi rossz nincs ebben a pár szóban - mégis, ha belegondolunk, bizony ott van az igazság...

És akkor, befejezésként és jó filmnézést kívánva, csak annyit tennék még hozzá: most van itt az idő és a lehetőség, hogy megtehessük, amit szeretnénk. Most kell megtalálnunk egymást, hogy összefoghassunk, és önző módon megmenthessük magunkat és az igazán fontos dolgokat a jövő számára, ha az a célunk. Mert vannak olyan törvények, amik sosem változnak. "A dzsungelben minden ehető. Te is."

A Káosz Brigád megalakult és önálló életet kezdett élni. A Harcosok Klubja eszméi akkor is terjedőben vannak, ha egy újabb boszorkányüldözéssel véget akarnak vetni neki. Az evolúció és a sokszor elfelejteni vágyott ösztöneink nem hagyják, hogy tovább menjünk a mutatott irányba, ha az nem helyes.

És bizony, akiben már nincsenek meg az ösztönök, azokat nem lehet a szakadék fölött tartani. Furcsa dolog, hogy sokan nem is akarnak megmenekülni. De vajon kell, hogy ez engem érdekeljen?...

A hülyeség kora 1. rész:

A hülyeség kora 2. rész:

Jó nagy levegővételnyi idő után, kicsit lehiggadva tértem vissza. Szükségem volt a felkészülésre, ugyanis hát nagy nap a mai... Hiszen mi is van?... Na miii??? Hát Valentin nap! Óóóó!!! Wow!!!

HÁT AZ MEG MI????

Hagyjatok már ezzel a sok nyálas, mézesmázos, csillivilli piros giccsel! Sokkot kapok már tőle, hogy jó tizen-egynéhány év elteltével sem képesek felfogni a külföldi multicégek tulajdonosai, hogy nálunk ez nem jön be! Nálunk nagy általánosságban mindenki lesz... szóval letojja a Valentin napot! Aki nem azért, mert egyszerűen csak hülyeségnek tartja, az azért, mert semmi felesleges szirszarra nincs pénze ezen műünnep alkalmából. Egyszerűen nem hiszem el, hogy jó mindent feláldozni a pénz oltárán! Hová lettek az ünnepeink? Mik ezek a műanyagok, amiket megetetnek velünk? (Mert hát a karácsony talán nem a mértéktelen vásárlásról szól - az "örömünnep" nevében?... És ezt mi hagyjuk.)

De most sem akartam feltétlenül csak magamból kiindulni, így kicsit utánanéztem, mit is tud ez a Bálint-nap. Pozitívan csalódtam. Kiderült, hogy az angolszász országokból ered, ahol a szerelmesek ÉS a barátok ÉS a rokonok megajándékozzák egymást február 14-e alkalmából.

Rendben. És ha már itt tartunk, vajon mit tudhatunk még a februárról azon kívül, hogy Valentin-nap van?

Tisztelettel felhívnám mindenkinek a figyelmét, hogy Február hónapunk (Böjtelő hava, Jégbontó hava) a megtisztulás római istenéről, Februus-ról kapta a nevét. Talán nem véletlen, hogy a hagyományok szerint ilyenkor tehát gyertyaszentelőket tartanak. Ez a szokás sok helyen február 2-ához köthető. Ezen a napon ráadásul a medvéket is szemmel kell tartani: ilyenkor bújnak elő első téli álmukból, és ilyenkor derül ki, hogy visszabújnak-e. Ha meglátják az árnyékukat - mint ahogy az ma is történhetett -, akkor visszabújnak, mert ők még tudják, hogy akkor lesz még itt télmumus és cudar idő. (Nos? Ki tartotta szemmel a macikat? Jaaa, hogy már nincsenek is macik?... Hümm-hümm.)

Február 3-án volt szokás a magyarság körében a balázsolás, ami a gyógyítás mellett az iskolások napja is volt - ilyenkor gyűjtöttek pénzt házról házra járva az iskolájuknak. Hm, milyen ironikus! Mintha manapság pont ugyanezt várnák el kötelességként...

Aztán persze ekkortájt van a farsangi vagy báli időszak is. Jelmezek, karneválok, busójárás, étel-ital, tivornyázás - és mindez a párválasztás jegyében, ugyanis ezen rendezvények fő témája eredetileg a házasság volt. Érdekes, hogy ez a szép szokás például mennyire feledésbe merült... (Nem, nem a házasságra gondoltam, hanem a bálozásra és az igazi, bulizós farsangolásra és karneválozásra...)

"Beértünk a tömegbe, Victor magához húzott. Egyik keze a derekamon volt, amitől egyből kihúztam magam. Óvatosan kezdtünk táncolni a lassú punk-rockzenére (azt sem tudtam, hogy ilyen létezik), és éreztem, hogy Victor-nak ez most nagyon sokat jelent. Azt is éreztem, hogy próbálja elrendezni magában a jelenlegi helyzetet. Próbálja meghúzni a határt aközött, amit még megtehet és aközött, amit már nem. Ezért most nagyon hálás voltam neki. Aztán egyszer csak felpillantottam, és az idő mintha abban a pillanatban megállt volna.

Mintha minden megmerevedett, megfagyott volna körülöttem. Semmi mást nem láttam, csak egyetlen szempárt. Egy szempárt, ami az egyik távoli sarokból figyelt, és olyan rettenetesen ismerős volt.

Ki vagy Te? – Suttogta valaki az agyamban – valószínűleg én magam.

Azonnal tudtam, ki az.

Megfagyott a vér az ereimben és éreztem, hogy leesett a vérnyomásom. Ha nem csinálok valamit, el fogok ájulni. Amilyen gyorsan megfagyott minden körülöttem, olyan gyorsan tértem vissza a valóságba, és hirtelen minden izmom összerándult. Az életmentő adrenalin, ami megemeli a vérnyomásomat, hogy össze ne essek.

- Mi az? – Állt meg Victor. – Mi a baj?

- Semmi, csak… rosszul lettem kicsit, leesett a vérnyomásom. Kimegyek egy percre, mindjárt jövök – azzal elindultam a szempárt rejtő sarok felé. Victor elkapta a csuklómat.

- Az a kijárat közelebb van – mutatott az asztalunk irányába. – Gyere, kikísérlek!

- Nem, nem kell – vágtam rá. – Nemsokára jövök, mondd meg Ty-nak – azzal kirántottam magam a kezéből, de még visszaszóltam. – Ne gyere utánam, Vic. Nemsokára jövök!

Átfurakodtam a tömegen és éreztem, hogy Victor nem követ. A lelkével most sajnos nem értem rá foglalkozni. Ahogy egyre közelebb értem a sarokhoz, egy férfit láttam ott állni a sötétben. Egyedül volt, a falnak támaszkodott. Tetőtől talpig feketében volt, mint itt mindenki: fekete bakancs, fekete nadrág, felső és fekete bőrkabát. A haja is fekete volt, rövid, és hegyes tincsekben meredezett az ég felé, de úgy, mintha a szél egy kicsit összefújta volna. Kezei a zsebében, lábai hanyagul keresztben.

Ahogy az arcára pillantottam, láttam, hogy engem figyel – de ezt eddig is tudtam. Láttam a szemeit a sötétség ellenére, ahogyan sárgán megvillannak. Ez ő. A szívem majd kiugrott a helyéből, azt kívántam, hogy ne csak álmodjam ezt az egészet. Álmomban ehhez hasonló jelenetek gyakran lejátszódtak – és az utolsó pillanatban szertefoszlott az egész.

Csak azt ne, könyörgöm!

Megbűvölve haladtam felé, még csak nem is pislogtam. Majdnem mindenkinek félig-meddig nekiütköztem, aki közte és köztem állt, de szinte észre sem vettem őket. Ahogy pár méterre értem, már nagyon gyorsan vettem a levegőt is, a szívem kalapált és a gyomrom összeszorult.

A legtökéletesebb arcot láttam magam előtt, amit valaha megpillantottam. Keskeny, karakteres arc, mandulavágású szemekkel. Óvatosan közelebb léptem hozzá, már csak két lépésre voltam. Egészen lelassítottam, nem tudtam elhinni, hogy tényleg itt áll előttem. Ő lassan ellökte magát a faltól és kivette a kezeit a zsebéből, de továbbra is farkasszemet néztünk.

- Ez te vagy – suttogtam magam elé, de ő ebből csak azt érzékelhette, hogy mozog a szám. Léptem még egyet és lassan felemeltem a karom, hogy hozzá érhessek. A szemei fogva tartottak, semmit nem érzékeltem, csak hogy ő itt áll előttem. Ő.

Aztán egyszerűen fogtam magam és a nyakába ugrottam. Karjai vaskapocsként fonódtak körém. Valószínűleg én is így szorítottam őt. Sosem hittem volna, hogy akkora erő, amekkorát kettőnkben ekkor éreztem, egyáltalán létezik. Úgy éreztem, ragyog minden porcikám. A lábaim a levegőbe emelkedtek, ahogy felemelt a földről. Becsuktam a szemeimet és csak hallgattam, ahogy egyszerre vesszük a levegőt, éreztem, ahogy egyszerre dobban a szívünk és beszívtam azt az illatot, amit kiskorom óta képtelen voltam elfelejteni.

Ebben a pillanatban minden megszűnt számomra, ami eddig létezett. Csukott szemmel lebegtem egy érzés fogságában és tudtam, hogy én egész eddig ezt kerestem.

Őt kerestem." (Cassy Reeves - Mysth)

És nekem ezzel az egésszel csak egyetlen bajom van: a Valentin-napi őrület nem hiteti el velem, hogy az év első két hónapja ilyen szép is lehet...

Ma reggel mindenféle különös érzések kavarogtak bennem. Egyhetes "kötelező" szabim utolsó napja van, és vasárnap, ami már eleve egy furcsa nap. Elvileg a hét legszebb napja - hagyományosan -, piros vasárnap, együttlevős, nyugizós, pihenős... Főleg, ha még a nap sem süt.

Én mégsem szeretem túlzottan a hétnek ezt a napját. Először is, általában dolgozom, másodszor pedig, ha nem, akkor azt látom egész nap, hogy mindenki előre stresszel a hétfő miatt. Mindenki kezd gondolatban ráhangolódni a Hétfőre. Megint egy hét...

Aztán azért eszembe jutott, hogy tizenkettedike van, még ha vasárnap is. És nekem a tizenkettő a szerencseszámom. Ráadásul 2012. 02. 12. Érdekes szám, szép, jó ránézni. Olyan erőteljes.

Szóval mégis elkezdtem örülni, hogy talán működnek az erők ma is, nem veszi eszüket a vasárnapi közhangulat letargikussága.

És akkor megláttam a hírt, amit máris sokan megosztottak (persze, hogy FB-on), hogy elhunyt Whitney Houston. Negyvennyolc éves volt. Nem nehéz kitalálni, mibe halhatott bele. Biztos vagyok benne, hogy a Droglexikon - Mielőtt igent mondanál című fejezet valamelyik részében le van írva a halál oka. (Na, olyan ez, mint egy rossz reklám...) Most legalább megint lesz min rágódni. Pedig tényleg sajnálom Whitney-t. Kár érte...

Tehát a hangulatom stagnált. Ettől a hírtől sem lettem boldogabb. Gyorsan elsoroltam fejben a napi teendőimet - kezdve azzal, hogy eleve későn keltem fel, ami amúgy nem szokásom... (És akkor eszembe jutott, hogy milyen jó, hogy gyakorlatilag megint eltelt úgy ez az egy hét, hogy egy fikarcnyit sem pihentem, és egyszer sem aludtam ki magam.) Gyors fejrázás, már megint elterelődtek a gondolataim. Tehát, ide kell menni, meg oda, és sétálni is kéne egyet, megnézni a havat kicsit közelebbről, meg a Dunát meg a szigetet, kicsit megfagyni...

Szóval elhatároztam, hogy jó ez így most. Hogy ma egy kicsit hagyom, hogy lomha legyen a vasárnap. Ne legyen annyira piros, mint máskor, legyen egy kicsit fakóbb! És amikor ezt így elhatároztam, belenéztem egy blogba, amin megakadt a szemem. Azaz csak egy cikket láttam meg, amit elolvastam. Érdekes volt, a hangulata éppen az enyémre passzolt ezen a fátyolos reggelen. Ha elolvasod, először ne gondolkozz a szavak mélyebb jelentésein, csak hagyd őket leperegni szépen lassan, és érezd meg a hangulatot, ami belőlük árad. Aztán - ha gondolod -, olvasd el még egyszer. Csak azért, hogy rájöjj: ezek a gondolatok már benned is ott vannak valahol. Csak eddig lehet, hogy nem álltak össze... Hogy nem merted felvállalni, hogy ezek a te gondolataid. Pedig a gondolkozás szabad dolog, szabadságot ad, és ha egy gondolat megszületik, annak oka van. Akkor körül kell nézni.

Félelem?

Nekem ez mindig furcsa volt. Talán túlzottan idealista vagyok. Hiszek abban, hogy a természetes egyensúlyt nem lehet büntetlenül felrúgni. Hiszek abban, hogy léteznek olyan törvények és igazságok, amik alól nincsenek kivételek, és nem lehet őket megváltoztatni. Hiszek abban, hogy a változás szükséges és törvényszerű, de vannak dolgok, amik a változáshoz való viszonyukat tekintve állandóak. És ezt tudomásul kéne már venni. Kicsit mindenkinek magába kéne nézni, hogy hol is a helye, mi is a dolga. Erre pont tökéletes lehet ez a vasárnap...

A miniszter szó "a latin minister szóból ered, amelynek eredeti jelentése ’szolga’, illetve ’segéd’, ami azt fejezi ki, hogy az államfő által maga mellé vett tisztségviselő, akinek a hivatása, feladata és hatásköre az államnak legfőbb központi igazgatása, a közügyeknek általános intézése és vezetése." (Wikipédia)

Kapcsolódó cikk: Havat lapátoltatnak az éhségmenettel

Megtört a jég ...

Na, most olvastam azt a mondatot, amitől hosszú percekig sírva röhögtem és fetrengtem, és tényleg megtört a jég... Jó ideig fogalmam sem volt, mi ez a Hummer-es sztori a Facebook-on. Csak megjelentek az üzifalon a viccesebbnél viccesebb képek... (Az a fránya üzifal, mindig azzal van a baj! Elárasztja az agyamat a hülyeség...) És hát hűséges fészbúkfüggő lévén mindenféle verziókat láttam róla... Oké, annyit azért elég hamar sikerült megtudnom ezekből a humorbonbonokból - hogy klasszikusokat idézzek megint -, hogy két terepjáróról van szó, Balatonakarattyán szakadtak a vízbe és azóta az egész ország rajtuk röhög. Ettől azonban még fogalmam sem volt, mi olyan vicces ezen. Oké, beszakadtak - rossz nekik, azt' helló.

De aztán jött az a kép, amit biztosan sokan láttak:

Na, ez ütött ki elsőként... Nem bírom a Spongya Bobot, valamiért nem szimpatikus a feje - persze tudom, nem is az én korosztályomnak kell szeretnie az ilyesmit... (De mondjuk a Magyar Népmesékkel vagy a Disney-vel simán elvagyok azért.) (Kivéve Micimackót... Na annak se csípem a buráját, azt csakis Tigris és Füles miatt nézem, ha nézem...) (De már megint nem erről akartam beszélni.)

Aztán, alig hogy felocsúdtam, jött a következő nem-bírom-abbahagyni-a-röhögést pikcsör:

Áááá, hát ezt nem lehetett megosztás nélkül hagyni... (Bár igen, az elfoglalva összesen három lö, nem négy, de hát itt nem ez a lényeg...)  Na, itt már volt valami lávsztori részemről is a Hummer-es szuperhősök felé. Ha már a politikát is belevonjuk, akkor ez a téma bizony beszélni való téma...

De még ekkor sem hagytam magam. Most viszont eljött a pillanat, hogy bedobjam a törölközőt:

"Kezdetben nem kedveltem a HUMMEReket, de aztán megtört a jég ..."

És tényleg megtört. Imádom mind a hét (negyven körüli) hülyegyereket, aki mert nagyot gondolni, és megmutatni a világnak... Végül is, sikerülhetett volna. De akkor nem lennének ennyire híresek.

És az is tuti, hogy akkor a BMW X6-os sem szakadt volna bele a Velencei-tóba... XD

Hááát, ekkora sztorikat!!! Most képzeljétek el, ha nem lenne télmumus... Ha nem jött volna el ez a cudar hideg idő, tudnánk vajon ekkorákat röhögni valamin?...

Tehát, a cirkusz már megvan. Már csak a kenyér hiányzik...

"Először egyszerűen írunk és rosszul. Aztán bonyolultan és rosszul. Majd bonyolultan és jól. Végül egyszerűen és jól." (Vámos Miklós)

- Köszönet az idézetért Jud Rider-nek! :) -

Nem tudom, más hogy van vele, de én imádom Simont. :) A címben említett videó a legutolsó, amin sikerült többször is halálra röhögnöm magam. (Érted, többször is... Ez a teljesítmény már eleve ékes bizonyítéka annak, hogy 2012 bizony az én évem!) Ettől függetlenül ez is egy olyan téma, amiről nem akartam írni, mert már tényleg a csapból is az folyt, hogy "jön a jeges világvége", "befagysz a lakásba", és tényleg mindenki rohanjon azonnal, spájzoljon be egy havi hideg élelmet és ki se mozduljon, ha kedves az élete... Mindenhol - a boltban, a buszon, a rádióban - mindenki erről beszélt. "Hű, most mi lesz?"

Uramisten, hát mi lenne???

Pont ugyanaz, ami minden évben szokott lenni! Sőt, nagyon sokan kell, hogy emlékezzenek rá, hogy húsz évvel ezelőtt milyen teleink voltak! Nem, nem olyan nyomorékok, mint most, hogy három hónapnyi megfeszített sámántánc és imádkozás után végre képes leesni egy olyan mennyiségű hó, ami nem olvad el két másodperc alatt, lehet lapátolni, belehemperegni meg hóembert építeni belőle...

Ez annyira szörnyű??? Emberek, tél van!! TÉL! Már réges-régen ekkora hónak kéne lennie! (Legalább.) Télen hideg van, fúj a szél, esik a hó, csúsznak az utak, befagy a Duna, késnek a buszok és elakadnak az autók... De régen nem ez volt a lényeg! Régen elmentünk szánkózni, sétálni a délutáni hóesésben, hóangyalkát csináltunk, hóembert építettünk, forralt bort ittunk és hógolyóztunk...

Persze, akkor még más világ volt. Igaz, akkor is mindenki dolgozott, mégsem voltunk ennyire... életuntak. Ennyire beletörődőek, ennyire pesszimisták, ennyire nyomottak, rosszkedvűek, zárkózottak, piszkálódóak. Most mindenben csak a rosszat látjuk. ("Az a köcsög szomszéd megint nem verte le a havat a lábáról, mielőtt bejött a lépcsőházba!" "Ez a köcsög busz már megint húsz perce késik!" "Ilyen hidegben muszáj sapkát vennem, és tönkremegy a hajam!" "UTÁLOM A TELET!!!")

Hát mi van itt mindenkivel???

Hát igen, megint nem tudom másra fogni, mint a médiára. Mindenki tisztában van vele, hogy az év eleje, a január meg a február nagyon nadrágszíj-összehúzós időszak. Mindenki kidorbézolta magát év végén, karácsony, újév, költsük el az egész évben összespórolt étkezési utalványokat, együnk, igyunk... Aztán januárban meg nem megyünk boltba. Tart még a felhalmozott élelmiszer-mennyiség, meg hát pénzünk sincs.

De hát ez így nem mehet! És akkor mi lesz szegény, szerencsétlen kereskedőkkel, akik változatlanul kínálják a multik polcain a színesebbnél színesebb csomagolású, két évszázadra előre tartósított, fertőtlenített, gyorsfagyasztott, bio- és gyorskajákat? Hát ki fogja mindezt megvásárolni?

Az akciókra már szinte immunisak vagyunk, és pénzünk az még mindig nincs, csak a hitelek emelkednek, így hát összeszorított fogakkal ellenállunk. Ráadásul az ÁFA is emelkedett, és a szemünk előtt ott villog pirosan a 27%, amire hivatkozva a boltokban mindennek az ára emelkedett vagy 20%-kal. Hát gyorsan ki kell találni valamit...

És akkor, teljesen kiszámítható módon egyszer csak jött a havazás.

"Nahát, erre vártunk" - Kiáltottak fel az erre érdemesek, és gyorsan megkreálták a télmumust. Felruházták mindenféle gyilkos és förtelmes tulajdonságokkal, és szinte már láttuk, ahogy lassan, de biztosan közelít felénk, fagyfogai villognak, és egész Európát elnyeli szőröstül-bőröstül.

(Elárulom, a Malév is azért szűnt meg létezni, mert úgy gondolták, a télmumus támadását senki sem fogja túlélni...)

Nos, ez hatott. Az emberek - miután kellő ideig és intenzitással zúdították rájuk mindenfelől a rettenetes információkat a közelgő szörnyetegről - beszélni kezdtek róla, és szép lassan mindenki nekilódult. Pár karton ásványvíz, pár karton tej, pár kiló cukor, liszt, satöbbi, satöbbi... Aztán ez a vásárlási láz a hó megérkezése előtt közvetlenül már szinte a fosztogatás szintjére fokozódott.

"De nekem ne akarjanak eladni semmit, amit én nem akarok megvenni!"

Persze, most már kezdenek rájönni az emberek, hogy semmi különös nem történt. Csak esett a hó, pont úgy, mint tavaly és tavalyelőtt. Emlékszem, tavaly ugyanilyen hideg volt, amikor egy rövid időszakot éppen egy másik városban kellett töltenem, félúton mindig kockára fagytam egy óra alatt a buszmegállóban. Előtte télen pedig, amikor még egy másik, délebbi városban laktam, szintén volt -25 fok. Emlékszem, mert minden nap másfél kilométert kellett gyalogolnom a kocsitól a házig, ahol laktam - persze szűz negyven centi hóban, mert arrafelé nem járt hókotró. Arra is, hogy két éve, február 13-án akkora hó és szél volt, hogy a hóátfúvások miatt egy csomó főutat lezártak, a hatoson végig jégbordák, negyvennel lehetett jönni. Onnan tudom, hogy én épp aznap költöztem haza 150 kilométer távolságra egy három kocsiból álló karavánnal meg a két kutyámmal. Ráadásul vezettem is. Kalandos volt. Szóval tisztán emlékszem mindenre...

Tehát nem értem. Mégis mire számított mindenki? Hogy lehet az, hogy az embereknek ilyen könnyen ki tudják mosni az agyából az emlékeiket? Nem gyanús ez kicsit??? És már megint nem tudom - Simonhoz hasonlóan - másra fogni a dolgot, mint a tévére. Szóval:

"Kevesebb TV, több internet!"

Gondolkozzatok már egy kicsit, mielőtt csináltok valamit! Erről egy történet jut eszembe, amit nemrég olvastam. Nagyjából az a lényege, hogy öt majmot zárnak egy szobába, ahol van egy létra, tetején egy fürt banánnal. Amikor valamelyik majom elkezd felmászni a létrán, a többi (a földön lévő) majmot hideg vízzel kezdik nyomatni. Egy idő után bármelyik majom akar felmászni a létrára, a többi majom megveri. Végül kicserélnek egy majmot, az persze azonnal nekiáll felmászni, de a többiek megverik, így megtanulja, hogy nem mászhat fel - bár fogalma sincs, miért. Aztán kicserélnek még egy majmot, és akkor már az elsőként kicserélt állat is részt vesz annak a verésében. Végül az összes majmot kicserélik. Egyik majom sem tudja, miért nem mászhat fel a létra tetejére, mivel az újak közül egyik sem kapott hideg zuhanyt - mégsem másznak fel. És ha beszélni tudnának, és az egyik megkérdezné a másikat, hogy "Te, miért nem mehetünk mi fel a létrára?" Akkor a másik valószínűleg azt válaszolná: "Nem tudom. Mifelénk így mennek a dolgok..."

Szerintem nem kell magyarázni a történetet.

Most azt mondják, szmogriadó van egy csomó városban. (Talán ha nem építették volna be mindenhol a szélcsatornákat, akkor nem lenne...) Ne fűts fával - fűts gázzal, ha teheted!

Mi van???

Ember, a gáz külföldről jön, földgáz, drága, szar és nem megújuló energiaforrás! Hamarosan elfogy! Gondolkozni kéne rajta, hogy mire is használjuk azt a mennyiséget, amink még van! Tán nemhogy ki kéne építeni a segítségével a megújuló energiaforrásokra támaszkodó világot?

Na, de ez egy másik téma. A lényeg, ami miatt egyáltalán nekiálltam ennek a télmumusos sztorinak, az az, hogy napok óta hallgatom a családom azon tagjaitól, akik gázzal fűtenek, hogy akadozik a szolgáltatás, de nálunk nem persze, csak kilenc másik országban Európában; meg hogy egyre hidegebb van, hiába csavarják fel a konvektort meg a kazánt. Most a legújabb "rekord" a 15 fok a lakásban, amit hallok. És hát ez remek.

Sajnos megint csak az jut eszembe, hogy biztosan azt mutatják a statisztikák, hogy túl kevés áramot fogyasztunk, és így legalább bedugjuk a konnektorba a villanyradiátorokat. Persze, ezzel még nem is lenne semmi baj, hiszen a villany talán a jövő egyik legnagyobb megoldása lehetne.

NA DE NEM ILYEN ÁRAK MELLETT!!!

Szóval, mi ez már megint??? Ne fűts fával meg szénnel, csak gázzal - de azzal meg nem tudsz? Hát ez most akkor hogy van?

Nálam mindenesetre meleg van. Igaz, még nincs tömegkályhám, hogy a fa teljes fűtőértékét ki tudjam használni, de legalább nem függök a gázszolgáltatótól, aki tőlem, mint nem-fogyasztótól 57 ezer forintot szeretne beszedni.

Képzelem, mennyit fognak akkor fizetni azok, akik még meg is próbálnak fűteni vele...

Nemrég újra a kezembe akadt a 11:14 című film. Na, ez is tipikusan egy olyan mű, amit szinte bárkinek megemlítek, fogalma sincs róla, miről beszélek. És akkor jönnek a kérdések: na, akkor már mondjam már el, miről szól, mert akkor most már tudni akarja. De ez pont olyan lenne, mint ahogy én jártam a Hatodik érzékkel. Már megvolt a mozijegyem, már azt is tudtam, hogy a film végén van a csattanó, de direkt kínoztam magam és csak azért sem akartam, hogy lelőjék a poént. És akkor a mozi előtt valaki megkérdezte, hogy szerintünk durva-e, hogy a film végén kiderül, hogy a pasi halott?

Azt hittem, ott helyben kinyírom, többször is egymás után. Hetekig hermetikusan elzártam magam minden, a filmmel kapcsolatos információ elől, erre öt perccel a kezdete előtt lelövik a poént... Életem legszarabb mozija volt.

A 11:14-nek nem feltétlenül a végén van a poén. Érdekes film, első alkalommal egymás után kétszer is megnéztem. Aztán azóta többször is, csakúgy, mint később a Pillangó-hatást. Valamiért annyira hihetőnek tűnik az egész... Csak általában nem gondolunk bele abba, hogy mindennek következménye van, és lehet, hogy pont a saját tettünk fog visszahatni ránk valamikor. (És természetesen nem feltétlenül negatív értelemben.)

Szoktam gondolkozni a találkozásokon. A "miért"-en, a "mikor"-on és a "hogyan"-on.

Miért pont akkor? Miért pont vele? Miért pont úgy?...

Hogy ezek hülye kérdések? Véletlenek?...

Nem hiszek ebben, és azt is elárulom, miért. A természet működését nem zavarja az, hogy hiszünk-e benne, merthogy nem tőlünk függ a létezése. (Mi függünk az övétől, de ezt most hagyjuk...) A természetben pedig semmi sincs véletlenül.

Persze, vannak lehetőségeink: fordulhatunk egy kereszteződésben jobbra vagy balra, vagy vissza is mehetünk. A természet törvénye szerint a legkisebb ellenállás felé haladunk, sodródunk... De nem mindig. Hiszen vannak feszültségek - minden apró atomban, minden sejtben és élőlényben. Apró szikrák, amik navigálnak minket az utunkon... Vannak, akik mellett elmegyünk, vannak akikkel hamar összeismerkedünk, vannak, akiknek a társaságában megváltozunk, vannak, akik már messziről vonzanak... Tiszta kémia. Mi vagyunk az atomok, a találkozásaink pedig a reakciók.

De min múlik az, hogy milyen reakciót váltunk ki a másikból?...

Természetesen azon, hogy mi milyenek vagyunk. Egészen pontosan, hogy ő milyennek lát minket. Azaz milyennek érzékel - hiszen egy találkozásnál mind az öt érzékszervünket használhatjuk, és használjuk is. Ha gyakran előfordul, hogy nem azt a reakciót váltjuk ki egyesekből, amire számítunk, akkor valamit rosszul csinálunk, és mi nem ugyanazt a képet látjuk magunkról, mint amit a külvilág rólunk. Ennek két oka lehet, külön-külön, vagy egyszerre mindkettő: rossz önismeret és rossz emberismeret.

A jó hír, hogy mindkettőt meg lehet tanulni. Fájdalmas, de megéri.

Mindegy, ebbe nem akartam belemenni. Mindenesetre hasznos dolog lehet, hogy összefüggést találj a körülötted zajló "véletlenszerű" események között, és ne szalaszd el a dolgokat csak azért, mert nem ismered fel a fontosságukat.

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy most sokan csak legyintenek, hogy ez baromság, de szerintem ez nem igaz. Az okos emberek, az igazán okosak mindig a következő lépés előtt akarnak járni. És ez csak akkor lehetséges, ha tudunk előre gondolkozni. (És itt most olyan emberek jutnak eszembe, akik tényleg kitaláltak valamit. Akik megtalálták az útjukat, mint "Newton vagy Einstein" (by Kokó).)

A mai világban elég gyakran előfordul, hogy az emberek lába alól kicsúszik a talaj, hogy az általuk megszokott dolgok egyik pillanatról a másikra összedőlnek és megsemmisülnek. Elég ehhez egy betegség, vagy a munkahely megszűnése vagy bármi.

És akkor két lehetőségük van... Vagy elsüllyednek, vagy minden erejüket összeszedve keresnek egy olyan megoldást a problémára, ami a későbbiekben minden ilyen helyzetbe kerülés veszélyét kizárja.

"A sok elégett szirszaromat kellett volna gyászolnom. De nem tettem."

Amikor én munkanélküli lettem, elgondolkoztam, mit kezdjek a hirtelen jött rengeteg szabadidőmmel? Mivel az unatkozás fizikai fájdalmat okoz, először olvasni kezdtem és megnéztem rengeteg filmet - természetesen lázas önéletrajz-küldözgetések közepette. Aztán ahogy egyre több könyvet elolvastam és egyre több filmet megnéztem, eszembe jutott, hogy már nagyon régóta szeretnék megírni valamit. Valamit, ami már évek óta a fejemben van, de mindig azt gondoltam: majd egyszer. Mindig volt valami, ami fontosabb volt. De akkor eszembe jutott, hogy most van rá időm. Találkoztam az írás örömével...

Azóta a kézirat egy számomra igen értékes ember segítségével menetel a maga rögös útján, és született még egy történet, amit szintén útjára indítottam. A fejemben és a papírlapokon szaporodnak a jegyzetek, és nekiálltam blogot írni.

Hogy miért jó ez? Hogy miért csinálom?

Azért, mert az írás húzott ki a mélyből. Azért, mert ez segített megérteni, hogy az "elégett szirszarokat" nem kell gyászolni. Azért, mert rájöttem, hogy ha a siránkozás helyett elkezdenék gondolkozni azon, mi a helyzet, talán hamarabb találhatnék megoldásokat is. Azért, mert a sok új gondolatomat le akartam írni...

És nem utolsósorban azért is, mert megtaláltam a szikrákat, amik jeleznek. Megtanultam odafigyelni arra, amire kell. Megtanultam megbízni magamban és a tudásomban. Megtanultam tanulni, megtanultam megismerni a káoszt, amiben élek. Ráadásul az utóbbi időben nagyon sok értékes emberrel találkoztam, és nem szeretném elfelejteni, hogy ezt is az írásnak köszönhetem. Szóval, ha valaki megkérdezi, hogy jó út-e ez, vagy félreérthetően csak annyit ír: "Ha ez jó út... :-)", annak csak annyit válaszolnék: mutasson jobbat! :)

(B. A-nak)

A mai nap generálta, hogy az agyam néhány neuronja összefüggést találjon a címben szereplő két dolog között... És bár ez nem meríti ki a szinesztézia fogalmát, azért valami közük mégiscsak van egymáshoz - mármint a műkörömnek és a favágásnak. Legalábbis esetemben mindenképpen.

Az egész történet azzal kezdődött, hogy persze minek kellett nekem olyan ház, ahol kályhával kell fűteni! Mármint csak kályhával. Gáz az nincs. Vagyis, helyesbítek: gáz az van, mindig, folyamatosan... A földgázzal is gáz van, mivel van egy óra bent a telek belterületén, amit bár évek óta plomba véd attól, hogy bárki hozzányúlhasson indokoltan avagy indokolatlanul, jogosan avagy jogtalanul - a szolgáltató nemrég mégis kiküldött nekem egy cirka ötvenhétezer forintos számlát be nem fizetett gázdíjakról. Nos, biztos bennem van a hiba, de nem értettem, hogy ugyan mire is kéne nekem fizetnem? Merthogy egy ideig fizettem havonta az egyre emelkedő havidíjakat a nagy semmire, majd direkt azért plombáltattam le az egészet (évekkel ezelőtt), merthogy a jelenlegi huszonöt négyzetméteres villalakásomba még csak be sincs kötve a gáz... Tehát mire is fizetnék?

Szóval nem értem...

A lényeg azonban az, hogy a fűtés így bizony fával történik. Szerencsére már teljesen profi vagyok mindenféle fával kapcsolatos dolgok művelésében - végzettségemnek köszönhetően (kertmészmérnök vagyok, bár fogalmam sincs, miért is pont erre a szakterületre esett a választásom anno) tudok ültetni, metszeni, oltani, miegymás... Persze ez most teljesen mellékes, hiszen a fűtés szempontjából a dolgok másik végét kell megfogni: azaz a fakitermelést.

No, ehhez azért én még kicsi vagyok, gépesítési szempontból sem vagyok a topon, arról nem is beszélve, hogy bármilyen szerszámot és eszközt képes vagyok használni mindenféle probléma nélkül, két dolgot kivéve: az egyik a hegesztőtrafó, a másik a láncfűrész.

Persze, amikor sajnálkozva próbálok magyarázkodni, amiért ilyen gyenge jellemnek születtem, hogy félek a láncfűrésztől, a hallgatóság általánosan hangos hahotában tör ki, hogy ugyan miért is gondolom én azt, hogy ez probléma? Hiszen ki várná el azt egy "gyenge nőtől", hogy a legendás Texas-i (nem, nem kopó - a jó öreg Chuck-ot hagyjuk most ki ebből) Láncfűrészes nyomdokaiba lépve, dagadó bicepsszel nekiessek egy 300 éves tölgyfának, hogy ne fagyjak meg ebben a cudar hidegben?

Persze, tudom, ez így elég viccesen hangzik, meg ha valaki olyan vizuális típus, mint én, akkor lelki szemei előtt megjelenhetek mind az ötven kilómmal, amint egy Stihl, Macintosh, Husqvarna vagy egyéb motoros fűrészt bőgetve csikorgatom a fogaimat, a szegény fák meg sikítva könyörögnek az életükért...

Ettől függetlenül, én erre csak annyit szoktam mondani: miért, akkor szerintetek nekem meg kellene fagynom? Nekem, mint szegény, szerencsétlen picsavirágnak, gyenge, fehér kezeimet összefonva, sorsomba beletörődve neki kellene mennem a jeges Dunának, csak mert nem születtem erős, mindenható férfinak???

Nos, nem. Nem gondolom. És nyugodtan lehet viccelődni, de bizonyítékom van rá, hogy a műköröm és a favágás bizony nem zárja ki egymást!

Nem tudom, kinek mekkora a teljesítménye, de én bazi büszke voltam magamra mindkét alkalommal, amikor lehetőségem adódott az udvaromba boríttatni tíz-tíz mázsa vegyes keményfát, nem kuglizva, hanem csak parasztosan négybe hasítva. (Ennyi engedményt azért tettem magamnak...) De nem is a fa udvarba borítása töltött el büszkeséggel (ahhoz csak a kaput kellett kinyitnom, a többit elvégezte legkedvesebb bajszos-motoros barátom a fantasztikus billenőplatós autójával), hanem az, hogy én mindezt a mennyiséget egyedül, mindkét alkalommal 60 percen belül betermeltem az udvar közepéről a verandára, szép kis farakással kitöltve a területet széltében-hosszában.

De persze ez még mind semmi... Mert hát azt a fát azért még szét kell csapni, hogy a kályhámba is beférjen, és hát a gyújtós sem magától lesz olyan apró... Így aztán - mivel hogy senki nem fogja megcsinálni helyettem, mert hát a kedvesem külföldön próbál szerencsét - felvettem az ujjatlan kesztyűt, a zöld sapkát, a piros dzsekit és az acélbetétest, és nekiestem a hasogatásnak.

Mivel a fejsze nyele nemrég feladta a szolgálatot (konkrétan kettéhasadt), maradt a balta. Kicsit aggódtam, mert hát annak rövidebb a nyele (meg a feje is kissé lejárós, ha ahhoz van kedve), de rá kellett jönnöm, hogy a favágás bizony olyan, mint a biciklizés - nem lehet elfelejteni! Olyan mintaszerűen sikerültek az idei első próbálkozásaim, hogy gyorsan széthasogattam két nagy kupacra való tüzelőt, és bazi büszke voltam magamra - leginkább azért, mert nemhogy a karikagyűrű nem esett volna le az ujjamról, ha lett volna, de meg kellett állapítanom, hogy a munkahelyemen elvárt trendi megjelenésnek és a műkörömnek sem okoz semmiféle gondot az, ha fát kell hasogatnom otthon. Végül is mi köze a műkörömnek a favágáshoz? Avagy, hogy klasszikusokat idézzek:

"Mit keres a körömreszelő a konyhában?"

A körömproblémát végül letudta Boris, a macska, rámutatva a fahasábok egyéb felhasználhatóságára is - bőszen nekiállt rajtuk kifenni a karmait. Így aztán mindenki boldog volt és elégedett. Főleg én. Hiszen ha már nem jut időm sportolni, legalább ennyivel teszek az egészségemért.

A földgázzal meg kínlódjon, aki akar.

De hogy ebből a bejegyzésből se maradjon ki az ismeretterjesztés, nemrég találtam egy szinte tökéletes megoldást fatüzelésre. Ez pedig nem más, mint a tömegkályha. Nevét onnan kapta, hogy nagyjából 900 kiló hőtartó tömeg, anyag megy bele, mire felépül. Viszont az alapismeretek elsajátítása után bárki elkészítheti, és a hatásfoka jobb, mint egy cserépkályhának. A skandináv országokból származik az ötlet, ahol nagyrészt csak ilyeneket használnak az épületek fűtésére és a meleg víz előállítására. Másodégés-kamrás, másodlevegős, háromhéjú, fűtött pados és magas segédkéménnyel rendelkezik. A másodégés-kamrának köszönhetően az égéstermékek mennyisége minimálisra csökken, így kevésbé szennyezi a környezetet és sokkal jobb a hatásfoka, mint egy samott-vas- vagy egy cserépkályhának.

Ráadásul a fát sem kell olyan kicsire összehasogatni egy ekkora monstrum etetéséhez... És hát ami jó, az jó!

Hát jól nézünk ki... Még hogy favágás és műköröm nem passzol egymáshoz...

Nemrég olvastam egy cikket, aminek a címe a következő volt: Ez a betű csokiízű. Szerintem nem kell magyaráznom, miért keltette fel az érdeklődésemet... De azon túl, hogy minden dolog perverz módon érdekel, ami kicsit is ellentmond az elfogadott és hagyományosnak tekintett nézeteknek (ami persze nem egyenértékű a "jó" vagy a "legjobb" fogalmakkal), volt még egy alcíme is: Egy szinesztéziás élete.

Gyorsan elolvastam - és rájöttem, mi teszi nekem szebbé az írást és az olvasást! A színek! A betűk, számok és szavak színei...

Azelőtt sosem hallottam még a szinesztéziáról (magyarul "összeérzés"), vagy egyszerűen csak nem emlékszem rá. (De nem, szerintem erre emlékeznék... Minden "hülyeséget" képes vagyok megjegyezni, amit mások általában egyáltalán nem tartanak fontosnak... Például hogy ha megzavarod a pókot hálószövés közben, akkor nem tudja folytatni. Vagy hogy az aranyhalnak a legrövidebb a memóriája, a disznónak meg a leghosszabb az orgazmusa... Vagy hogy külön génen öröklődik az állkapocs és a fogak nagysága. Na de mindez kit érdekel vajon???)

Kiderült tehát, hogy a szinesztézia egy olyan jelenség, amit nem igazán tudnak megmagyarázni a szakemberek. Az agy összeköt az öt különböző érzékszervünk által befogott, egymástól teljesen független dolgokat, és összekapcsolja őket. Így egy benyomásunk aktivál egy hozzá alapból nem tartozó érzetet. Az egyik leggyakoribb formája, hogy az illető színeket kapcsol a betűkhöz és a számokhoz. Ez valójában nem egy betegség (bár némelyek azt állítják), hanem "mentális jelenség". És nagyon érdekes, annak ellenére, hogy sokan szkeptikusan fogadták, akiknek meséltem róla.

Jellemzője, hogy nem akaratlagos, hanem reflexszerű, nem megváltoztatható és kitörölhető, nem kapcsolódik meghatározott emlékhez, egyedi, és az érintett úgy gondolja, azóta így van, mióta az eszét tudja.

A legtöbb szinesztéziás már kiskorában észreveszi ezt a képességet, de általában nem tudják, hogy ez másoknál nem így van; hogy ők nem úgy érzékelik a dolgokat, mint a többi ember. Rengetegféle szinesztézia létezik, vannak, akik a hét napjaihoz kapcsolnak színeket, vagy hangokhoz ízeket.

"Minden szinesztéziás egyéni érzékelésmóddal bír, amit nem akar elveszíteni.

Okai nem ismertek. A feltevések szerint a különböző területekhez tartozó idegsejtek keresztaktiválása okozza. Vitatott, hogy kell-e ehhez külön neuronális hálózat, vagy csak egyensúly-eltolódásról van szó, továbbá a limbikus rendszer szerepe sem tisztázott ebben a dologban. Az is lehet, hogy nem minden szinesztéziásnál ugyanaz a helyzet." (Wikipédia)

Mivel ez egy elég különös jelenség - amit állítólag az agy különböző részei között megmaradó idegi kapcsolatok okoznak, amik elvileg három hónapos kor után eltűnnek -, nem igazán tudják megmondani, mennyire gyakori vagy ritka. Főleg, hogy a szinesztéziások maguktól általában nem jönnek rá, hogy náluk valami másképpen működik - hiszen nekik ez a természetes. Genetikai okokat amúgy nem találtak rá, elvileg nem vagy nem feltétlenül öröklődik.

De akkor mégis mitől van?

Többféle teszt is létezik, amivel próbálták már vizsgálni és rendszerbe vonni a szinesztéziásokat, de eddig még nem sikerült semmi szabályszerűséget felfedezni.

"A legegyszerűbb tesztek a szinesztézia nagyfokú állandóságán alapulnak. Az alany kétszer végzi el a hozzárendelést. A két alkalom között hosszabb idő telik el. Baron-Cohen et al. szerint ha az alany valóban szinesztéziás, akkor az eredmények között 1 hónapos időköz esetén akár 90%-os hasonlóság is lehet, ha nem az, akkor 30-40%-os hasonlóságra lehet számítani, még akkor is, ha felhívták a figyelmét a teszt ismétlésére.

Más tesztek a Stroop-hatást használják. Eredetileg azt nevezik Stroop-hatásnak, hogy ha színneveket mutatnak színesben, akkor a szavak színének megnevezése tovább tart, ha nem azzal a színnel van írva a szó, mint amit jelent. Azaz pirosat kékkel, kéket pirossal írva nehezebb. Ha például a betűket nem a megfelelő színben látja az alany, akkor lassabban tudja felismerni őket. A tesztek ezt használják ki.

A Stroop-hatás miatt a szinesztéziás személy nehezebben tud olyan színeket használni, amik nem olyanok, mint amilyennek az ő érzékelése szerint lenniük kell. Így például az egyenszínű színesrúd-készletek, vagy a színkották megnehezítik a tanulását, viszont ha a saját színeit használhatja, akkor ebből a szempontból nincs problémája." (Wikipédia)

Egyes tudósok szerint az emberek nyelvi fejlődésére is hatással lehetett ez a jelenség.

"A nyelvhez való kapcsolódás egyik példája a bouba/kiki jelenség. Wolfgang Köhler két alakzatot mutatott az alanyoknak: egy szögletest és egy gömbölyűt. Az alanyoknak arra a kérdésre kellett válaszolniuk, hogy melyik a kiki és melyik a bouba. Az emberek 95% - 98% szerint a szögletes a kiki, és a gömbölyű a bouba. Köhler Tenerifén is megismételte a kísérletet a takete és a maluma szavakkal. Daphne Maurer és társai szerint már 2,5 éves, olvasni még nem tanult gyerekek is mutatják ezt a jelenséget. Egy másik vizsgálatban az autisták 60%-a, míg a többi tesztszemély 90%-a mutatta a jelenséget." (Wikipédia)

Ha abból indulok ki, hogy alapvetően a természet gyermekei vagyunk mindannyian (tudom, ezt sokan valami érthetetlen oknál fogva szeretnék elfelejteni - de optimista leszek: csak vagyunk még páran, akik hiszünk...), akkor azt kell feltételeznem, hogy ez a jelenség nem lehet véletlen. Szerintem igenis van jelentősége - mint minden másnak is, amiről pedig nem akarunk tudomást venni. Szóval, ha abból indulunk ki, hogy evolúció, fejlődés... Akkor ugyan minek kapcsolna nekünk a természet jó - vagy éppen rossz -, látszólag egyáltalán nem összefüggő érzeteket egymáshoz?

Talán azért, hogy könnyebben észrevegyük a számunkra fontos dolgokat... Azt az utat, amit járnunk kellene, amire a legalkalmasabbak vagyunk, amiben a legsikeresebbek lehetünk, és amit így a legnagyobb kedvvel és legjobb tehetségünk szerint végezhetünk el, ténylegesen előremozdítva a fejlődés - jelenleg a globalizáció mocsarába ragadt - kerekét... Szóval, akárki akármit mond, ahhoz, hogy boldog és kiegyensúlyozott életet éljünk, a legfontosabb dolog bizony nem a pénz. (Sőt, ez szerintem még a top10-es listán sem szerepelhet egy idő után.)

Az első és legfontosabb dolog az önismeret. Amíg nem vagyunk a legmélyebb, legfájdalmasabb, legsötétebb bugyrokig tisztában saját lelkünk mélységeivel, amíg nem tekintettünk fel a legnagyobb magaslatokba, addig nem fogjuk megtalálni a helyünket. Amíg nem jövünk rá, mi az, ami összeköt bennünket a többiekkel, és mi az, amiben mi vagyunk a különlegesek, addig irigyek leszünk és kapzsik.

"Csak akkor tehetsz meg mindent, hogyha már semmid sincs."

Szóval javaslom mindenkinek, hogy néha vonuljon csak vissza nyugodtan abba a csinos kis barlangba megkeresni a gyógyító állatot. De ne a világ elől meneküljön, hanem keresse meg a saját világát! Azt, ahol otthon érzi magát, ahol a dolgok a fejükre állva természetesek. Mert ki mondhatja meg a tutit??? Senki. Jogunk van megkérdőjelezni, jogunk van tudni.

A világ pont annyira különleges, amennyire azzá tesszük. Magunknak - és másoknak.

Szvítdrímz! :)