Egy nagyon-nagyon kalandos pénteki napon vagyok túl - így szerda éjszaka...

Igen, azt hiszem, ez egy kis magyarázatra szorul. Hétfőn reggel, a kávémat iszogatva valamiért azt gondoltam, hogy vasárnap van. Aztán kedden reggel közöltem a kolléganőmmel, hogy előző nap, azaz kedden milyen jó eredményeket értünk el, mire ő felvilágosított, hogy aznap van kedd. Aztán később szóba került, hogy mit fog csinálni csütörtökön, mire megjegyeztem, hogy nahát, én sem dolgozom aznap. Persze megint csak összezavart, mert mondta, hogy csütörtökön senki sem dolgozik, mert 15-e lesz - de én valamiért azt gondoltam, hogy az szerdán van.

Nem bírtam felfogni, miért nem vagyok képes a héten megjegyezni, milyen nap van éppen.

Amúgy ma sem dolgoztam - épp ezért természetesen (?) azt gondoltam, hogy péntek van. Egész nap csörgött, rezgett és búgott a telefonom, csoda, hogy nem merült le (most, hogy már nem garanciális, egyre több nyavalyája lesz), szóval egy perc nyugalmam sem volt. Délben lefeküdtem, hogy a korai kelést kicsit ellensúlyozzam, de egyszerűen nem sikerült elaludnom, csak valami furcsa félálomban lebegtem egy órán keresztül.

Aztán mentünk ide, mentünk oda, intézkedtünk, szervezkedtünk, számolgattunk, majd kiderült, hogy tényleg lesz még programom estére is, így nagyjából este 11 óra lesz, mire hazaérek. Mégis, most először egyáltalán nem paráztam a mai bejegyzésem miatt, pedig tudtam, hogy majdnem lehetetlen, hogy este egy óra alatt megírjam... és hát nem is fog sikerülni, ahogy elnézem a 23:38-at a képernyő sarkában. De nem gond, mert nekem ezen a héten - úgy tűnik - minden nap akkor van, amikor éppen azt gondolom. Teljesen szét vagyok esve, de érdekes módon ez egyáltalán nem aggaszt. Olyan, mintha a tavasz teljesen magával ragadott volna.

Reggel, amikor - egészen korán - felébredtem, hétágra sütött a nap. Szerettem volna még aludni egy kicsit, végül feladtam a harcot a láncfűrészek zajával szemben - mert a házunk előtt, a Duna-parton álló utolsó fák kivágására épp a mai napot választották egyesek. Egész nap hangoskodtak, remek volt. De nem foglalkoztunk velük. Egyszerűen be sem akartunk jönni a kertből, pedig a szél elég hideg volt. Kikeféltem a kutyák bundáját (igen, szerintük már határozottan tavasz van), megmetszettem a rózsát, a kedvesem a kocsival variált valamit, majd közösen felástuk hatalmas birtokunk konyhakertjét, annak mind a nagyjából nyolc négyzetméterével együtt. Közben csiripeltek a madarak, tavaszoltak a cinkék, és minden olyan tök jó volt.

Aztán egész délután rohangásztunk, és mindent sikerült elintéznünk, amit csak akartunk, szóval minden olyan gördülékenyen zajlott. És igen, valamiért azt gondolom, hogy ma péntek van (azaz most nézem, hogy közben tizenötödike lett, már hat perce)... El tudom képzelni, Mr. Határidő erre most mit mondana, én azonban úgy gondolom, nem véletlen, hogy annyira türelemre int engem minden... csak még egy kicsit! Ma reggel azonban a Hála kártyát húztam, amit az egyik legnyálasabbnak tartok az összes közül. Szerencsére nem gyakran választom ki. A szöveg egészen pontosan így szól: "Lényed örömet és fényt hoz! Légy hálás az életedért, a sorsodért és a megpróbáltatásaidért is!" Annak ellenére, hogy ezt a kártyát általában nem veszem túl komolyan, ma úgy vettem. És eldöntöttem, hogy ma igenis hálás leszek. Mindent felsorakoztattam lelki szemeim előtt, amit szeretek az életemben. Közben pedig próbáltam egyikkel sem foglalkozni túl komolyan, csak egy kicsit rámosolyogtam mindegyikre gondolatban. Semmi más nem érdekelt, csak az, hogy a mai nap tökéletesen nyugodt és jó legyen - és ez sikerült. Imádtam ezt a szerdai pénteket, amiért olyan igazi és élet-ízű volt - valóban az.

És ha már így átcsúsztunk tizenötödikébe - amiről eddig azt gondoltam, hogy szerda, de mostanra már tudom, hogy csütörtök -, ölembe hullott egy igazán szívet melengető videó - nekem legalábbis az. Jó hallani, mit gondolnak mások a magyar nyelvről, milyennek hallják ők, hiszen ez az egyik legnagyobb értéke nemzetünknek. Ez is egy olyan dolog, amit nem vehetnek el senkitől - akárcsak a gondolatainkat. Én ezzel ünneplem március tizenötödikét: mivel ez nem csak a forradalom és szabadságharc, hanem A Magyar Sajtó Napja is.

Vajon idén lesz-e végre, terem-e végre újra annyi igazi magyar vitéz, mint 1848-ban? Mert a szavak már formálódnak az emberekben, és a magyar szó különleges és kiismerhetetlen. Aki a magyar szavakkal bánni tud, az bizony minimum varázsló (vagy... na de ne politizáljunk!)

Szép napot mindenkinek!

U.i.: Csütörtök van (ugye?), tehát még ma jön az új rész a Stories-ba!

Tegnap este megint eszembe jutott a Tortúra, Stephen King sokat emlegetett remekműve.

Az a rész, amikor az író ül az írógépbe fűzött papír előtt, és csak nézi.

És nézi.

És nézi...

Aztán kissé idegesen rágépeli, hogy "fuckfuckfuckfuckfuckfuckfuckfuckfuck", kitépi a gépből a papírt, és újat fűz a helyére - majd nézi, nézi...

Na, éppen így voltam valahogy én is tegnap. Összegörnyedve ültem a monitor előtt, totál bambán, kicsit összehúzott szemöldökkel - mert attól okosabbnak látszom, és úgy tűnik, mintha marhára figyelnék valamit a fehér semmin -, közben semmit se látok, mert nem is fókuszálok sehová. Azaz, csak befelé.

Tegnap nem volt kedvem semmihez. Nem, általánosan nem volt rossz a közérzetem, mégsem akartam semmit csinálni. Se olvasni, se írni, se filmet nézni, se lezuhanyozni, az égvilágon semmit. A gondolataim tompák voltak, és az egyetlen dolog, amit igazán tisztán éreztem, az az, hogy fáj a gyomrom.

Ez az állapot már egy egész napja tartott. És bár nem volt kibírhatatlan, nem is volt túl kellemes. Mindenesetre én nem élveztem, és így estére eljutottunk odáig - mi ketten, a fájdalom és én -, hogy elegünk volt egymásból. A fájdalom utált engem, mert folyamatosan azt hallotta tőlem, hogy ő nincs is ott és nem is létezik, én meg azért nem bírtam őt, mert túl kitartó. Értettem a leckét, és az időzítés is tökéletes volt, de most már elég! Egész nap direkt az ő kedvéért nem ittam egynél (!!!) több kávét, és csak néhány korty energiaitalt. Ez igazán nagy áldozat volt tőlem, mivel így gyakorlatilag elveszítettem a turbó-fokozatra való kapcsolás képességét, ami pedig egy elég fontos funkció az életemben.

Tudom, a gyomorfájást éppen a turbó-fokozat is okozhatja...

Persze, egyébként örültem is, mivel ez a dolog nem is jöhetett volna jobbkor. Emiatt ugyanis egyáltalán nem kívántam/kívánom a cigit - ez pedig jelen esetben remek, mivel múlt héten beszálltam egy "szektába", aminek a célja, hogy a résztvevők hétfőtől minimum egy hónapon keresztül nem gyújtanak rá. Nekem annyi előnyöm van azért, hogy nagyjából két hónapja munkaidőben már amúgy sem füstölögtem, és egy ideje próbáltam már meggyőzni magamat arról, hogy dohányozni sokkal rosszabb, mint jobb. De néha nem érdekelt az egész. Az a helyzet, hogy szeretek cigizni, annak ellenére, hogy tudom, káros. Épp ezért jó ideje adott volt már a feladat: találnom kell egy megfelelő indokot arra, hogy letegyem.

De nem találtam. Végül tökéletesen megelégedtem azzal, hogy csökkentettem a szívás mennyiségét.

Aztán jött ez az alkalom, és úgy éreztem: talán nem véletlen... Hát beszálltam a "szektába". Végül is csak egy hónapról van szó - aztán majd mindenki döntse el, érdemes-e újrakezdeni.

Vasárnap este éppen azon járt az agyam, hogy mennyire nem is lesz nehéz abbahagynom a cigizést, amikor éreztem, hogy most már tényleg nagyon kezdem utálni ezt a gyomorfájást. És nagyjából akkor határoztam el, hogy most egy kicsit mindent megteszek azért, hogy jobban legyenek a dolgok odabent. (Nem, nem rohantam el azért a bizonyos joghurtért a boltba, inkább megittam fél liter kaukázusi kefírt.)

Ezt a mindent-megtevést tehát hétfő reggel azzal indítottam, hogy csak egyetlen kávét ittam - és aztán egész nap semmi többet. Így estére teljes súlyával éreztem, milyen büszke is lehetek magamra és az önmegtartóztatásomra, na és persze az akaraterőmre - igaz ugyan, hogy ettől a gyomorfájásom semmivel sem lett elviselhetőbb, de legalább olyan álmos voltam, hogy az valami hihetetlen. Eszembe jutott a mesebeli király, akinek fogpiszkálóval kellett kitámasztani a szemeit, de végül letettem róla, hogy kipróbáljam ezt a nem sok sikerrel kecsegtető megoldást - inkább lefeküdtem aludni. És valószínűleg ennek az ólmos ködnek köszönhető az is, hogy az időzítés lemaradt egy kicsit, így a hétfői bejegyzés némi csúszásba került - de talán nem akkora tragédia ez.

Na de új nap, új remények - kedd van, süt a nap, szép idő lesz, ha minden igaz - és még a fejem sem fáj, mint tegnap ébredés után (és egész nap)... Máris sokkal jobb. Persze, én mindent a napkitörésre fogok. Azaz majdnem mindent. Mert az talán nem lehet véletlen, hogy ebből a harminchat darabos angyalkártya-csomagból már megint sikerült kihúznom a Türelem kártyát, immár... hányadszor is?...

Holnap tehát máris szerda, szóval fel a fejjel, a szétesésem sem tarthat örökké - a türelem meg rózsát terem, így hát szép napot mindenkinek!

U.i.: Az a bizonyos érzés, amiről korábban írtam a Felettünk a Föld kapcsán, az talán lehetne "az új dolgok nosztalgiája". Azt hiszem, tényleg olyan érzés, mint amikor visszatérsz valami régi emlékhez a fejedben, amit egy tárgy vagy egy hely idézett fel. Na, és ez az érzés vajon hogy alakulhat ki abban az esetben, ha egy új dolog idézi elő?

Van egy olyan szokásom, hogy mielőtt bármiről is nekiállnék írni, elolvasom az előző bejegyzésemet. Teljesen mindegy, hogy az aznapra választott téma éppen illik-e ahhoz, vagy attól teljesen eltérő, én azért elolvasom, mit is gépeltem korábban. Eddig viszont még sosem fordult elő, hogy olyan furcsa érzésem lett volna az előző bejegyzésem visszaolvasása közben, mint most...

Pedig semmi különös nem történt az azóta eltelt néhány napban, csupán csak egy dolog: megnéztem egy filmet. Persze, mondhatjuk, hogy ez - főleg nálam - egyáltalán nem számít különösnek, mivel szeretek filmet nézni, szeretem a jó filmeket, satöbbi, satöbbi. De most egy olyan filmet láttam, ami... nem is tudom. Kicsit megdöbbentett. És abban is biztos vagyok, hogy még jó párszor meg fogom nézni.

De ne siessünk ennyire előre...

Nem is olyan régen, mondhatni véletlenül (már aki hisz az ilyesmiben) megismertem valakit, és ő volt az, akitől először hallottam a Felettünk a Föld című filmről. Egész pontosan csak annyit mondott, hogy nézzem meg, majd még fel is ajánlotta, hogy elhozza nekem, mert kíváncsi a véleményemre. Meglepődtem, egyszersmind örültem - nem, nem azért, mert a véleményemet kérte (bár ez persze megtisztelő), hanem azért, amiért egyáltalán így, szinte ismeretlenül éppen rám gondolt. Valamiért olyan furcsa volt az egész, és eszembe jutott, hogy voltam már így életemben, mármint hogy pont olyan érzésem volt, mint most. Ezt az érzést megnevezni nem igazán tudom, de azért megpróbálom körülírni. Valami olyasmi, mint amikor megpillantasz egy tárgyat, amiről tudod, hogy valamiért nem lehet a tiéd, de te mégis érzed, hogy ragaszkodsz hozzá. Vagy amikor megpillantasz egy fotót, és a képbe belegabalyodik a fantáziád, magával ragadja a gondolataidat, és nem akarod letenni a kezedből, majd csak azt kérdezed: hol van ez? És valahol mélyen belül azt érzed: neked ott lenne a helyed. Fogalmad sincs, miért, mégis elönt a vágyakozás. De mondhatnám azt is, amikor egy kisgyerek megpillant egy mozdonyt, és utána évekig ragaszkodik ahhoz az elképzeléséhez, hogy ő márpedig mozdonyvezető lesz.

Az első ilyen furcsa történet az életemben, ha jól számolom, éppen tizenkét éve esett meg - ami azért nem elhanyagolható tény, tekintve a tizenkettes számhoz fűződő megmagyarázhatatlan vonzalmamat... (Ja, hogy éppen 2012 van? Micsoda "véletlen"...) Éppen egy mindössze három napig tartó edzőtáborban voltam, sok-sok idegennel és csak néhány ismerőssel körülvéve. Mindössze hárman voltunk ott a mi városunkból, két srác és én. Volt ott egy pasi, a fiúk szobatársa, aki - még arra is emlékszem - 32 éves volt, de a nevét már elfelejtettem. Egyik délután elmentünk egy könyvesbolt mellett, aminek a kirakatában megláttam egy könyvet, és egyszerűen nem tudtam továbbmenni. Fogalmam sem volt, miért, de be kellett mennem, hogy belenézhessek. A többiek bejöttek velem. Percekig szorongattam a kötetet, végül azonban nem vettem meg, mert nem volt rá elég pénzem (akkor még zsebpénzből éltem), így vissza akartam tenni a polcra azzal az elhatározással, hogy egyszer megveszem, hiszen máskor is kapható lesz ez még. Erre azonban az említett pasas kikapta a kezemből, és közölte, hogy neki ez kell - és megvette.

Kicsit kiakadtam. Még csak meg sem nézte, mit akar megvenni (több könyvet is vásárolt amúgy), hülye gazdag csóka... (Különben jó fej volt, de abban a pillanatban nagyon tudtam utálni, amiért neki van rá pénze.) Aztán másnap, indulás előtt átpakoltam a fiúk szobájába, és megláttam a könyvet. Megkértem a fickót, hogy hadd olvassak bele, amit ő készségesen meg is engedett. Aztán összeszedte a cókmókját, és a nagy búcsúzkodás közepette közölte, hogy a könyvet nekem vette meg, nem a menyasszonyának, ahogy korábban állította (mert azért csak nem bírtam ki, és megkérdeztem, ugyan minek az neki...), majd azzal a lendülettel búcsút intett és elment.

Soha többé nem láttam. Különös? Az.

Nos, valami ilyesmi érzés kezdett elhatalmasodni rajtam, amikor először szóba került ez a bizonyos film. Úgy volt, hogy már vasárnap elér hozzám, de végül nem jött össze a dolog, mint ahogy utána, szerdán sem. És bár elhatároztam, hogy amint megkaparintom, azonnal megnézem, mégsem estem kétségbe. Inkább figyelni kezdtem a csúszást. Sok ilyen csúszás van az emberek életében, és ezek általában nem (vagyis szerintem sosem) véletlenek. Végül csütörtökön, ezzel indokolva Krisztával való második találkozásomat, megérkezett hozzám a lemez (aznap éppen a hetes szám uralkodott - tán ez sem véletlen). Így aztán meg is volt az esti program: mozizás.

Mivel korábban egy szót sem ejtettünk a filmről, elvárásaim sem voltak vele szemben, kivéve egyetlen egyet: Kriszta azt mondta, hogy ne nézzem hülyének (miért tenném?), de - fogalma sincs, miért - emlékeztetem őt a főszereplő csajszira. Ezt a dolgot már csak azért is érdekesnek találtam, mert hát - ha szigorúan vesszük - még csak nem is ismerjük egymást. Ennek ellenére hittem neki, és kíváncsi voltam, milyennek lát vajon ő engem? Szóval megnéztem a filmet, és igen, ledöbbentem. És nem elsősorban a főszereplővel való, valamilyen szinten külsőre is vonatkoztatható párhuzamok miatt, hanem azért, mert miután megnéztem a filmet, majd újraolvastam az előző bejegyzést, hogy nekifoghassak ennek, olyan érzés kerített hatalmába, mintha az előző posztot éppen erről a filmről írtam volna - legalábbis a hangulata tökéletesen passzol.

A Felettünk a Föld (Another Earth) című film lehetne dráma, fantasy vagy akár sci-fi. Már eleve a története nagyon különös, de mindehhez társul egy olyan zene, egy olyan látványvilág és egy olyan érzelmi sokszínűség, amit nagyon nehéz egyetlen film időtartamába sűríteni - még sincs túlbonyolítva, sőt, egyszerű és tisztán érthető.

Azon az estén, amikor a Földről felfedeznek egy különös bolygót, Rhoda, a tizenhét éves tinédzser frontálisan ütközik egy másik autóval, így az ő hibájából meghal egy egész család. Négy év múlva szabadul a börtönből - holott a baleset pillanatáig az MIT-re készült továbbtanulni -, ahol éppen ennyi ideig emészthette magát a tettén és azon, hogy a tragédia nem következhetett volna be, ha nem ejti őt rabul az a bizonyos bolygó, amit a kocsi ablakából bámult éppen akkor. Gondnoki állást vállal egy iskolában, majd megtudja, hogy az apa túlélte a balesetet. Egy nap elmegy a férfihez, hogy bocsánatot kérjen, de cserbenhagyja az ereje, így végül hazudik neki - de ezzel a hazugsággal is sikerül elérnie, hogy a férfit elkezdi visszahozni az életbe. Végül ez lesz a küldetése: jobbá tenni annak az életét, akit ő tett tönkre.

Mindeközben folyamatosan az útjába akadnak a Föld kettőről szóló híradások és információk, és ír egy rövid pályázatot, amivel valóra válthatja egyetlenné vált álmát, és értelmet nyerhet az élete, amit egészen fiatalon sikerült romokba döntenie: megnyerheti a díjat, egy jegyet arra az űrsiklóra, ami az első turistákat elviszi a másik Földre, amiről eddigre kiderül, hogy gyakorlatilag nem más, mint a mi Földünk tükörképe, és lassan mindenki tisztába jön vele, hogy bizony ő is ott van valahol fent, azon a másik bolygón - és új gondolatok születnek meg az emberekben.

Vajon ha szembetalálkoznék magammal, felismerném-e egyáltalán saját magam? Mi lenne az első dolog, amit magamnak mondanék? Milyen érzés lenne, ha én nem csak ebben a testemben léteznék, hanem egy másikban is? Milyen lenne beszélgetni saját magammal?

És vajon... azt tudnám-e, ki vagyok én? Tudnám-e, mire gondol az a másik én, és mit gondol rólam?

Hogy ez túl utópisztikus? Vagy elvont? Lehet. Bár ha máshonnan nézzük, akkor nem annyira - hiszen nem beszélgetünk-e el nap mint nap saját magunkkal? Végül is egész nap ezt tesszük. Tükörbe nézünk, szavakat formálunk, mondatokat írunk és gondolatokat szülünk. Mégis, ha belegondolnánk abba, hogy van belőlünk még egy - így már kicsit máshogy hangzana minden, amit az önismeretről gondolunk, ugye?

Ha egyetlen mondatban kellene jellemeznem a filmet, csak annyit mondanék róla: Figyelj, mert olyan dolgokat láthatsz meg, amik nincsenek is a képernyőn - ez a film felkavarja a gondosan a lelked mélyére ülepített iszapot.

És igen, talán ideje lenne foglalkozni már azzal az iszappal. Mert rossz döntés nincs, csak ha nem döntesz.

Te elutaznál a másik Földre? Találkoznál magaddal?

Te tudnád, ki vagy te?

Így szerda este úgy határoztam, utólagosan is előrehozom a nőnapot, és a mai napot hozzácsatolom a holnapihoz. Nem csak azért, mert eleve egymás után vannak, és ez így nem is olyan nagy mutatvány, hanem azért is, mert ma gyönyörűen sütött a nap, tök szép idő volt, olyan igazi tavaszolós. Holnap meg - legalábbis még az sincs kizárva, hogy - jönnek a farkasordító mínuszok, zimankó meg zúzmara, hózápor meg reszketés. Kicsit visszafigyel még az a hómumus, ami  nem is olyan régen - február közepetáján - fogságba ejtette a világot - legalábbis virtuálisan, mivel a valóságban csak annyi történt, hogy esett a hó jó sokat, és hideg volt eléggé. De hát télen ez azért aránylag szokványos, így utólag már kezdi mindenki belátni.

Most azonban egy teljesen más dologról kell szót ejtenem, mégpedig azért, mert nem mindennapi együttállások vannak épp a napokban. Na jó, ezt nem kell most olyan véresen komolyan venni... De hát benne vagyunk már bizony egy egész hete a márciusban, a meteorológiai tavasz első hónapjában, minden sárga és ragyogó, napfénnyel átitatott, és az emberek lelke a legmélyebb bugyrok és a legmagasabb vidámság érzése közt szlalomozik eszeveszetten nap mint nap. És bizonyítottan ebben az időszakban hangzik el leggyakrabban a címben említett mondat, ami egyébként az Alkonyat első részében hagyja el Bella száját, és amely filmet tegnap - immár nem is tudom, hányadszorra - muszáj volt újra megnéznem - de erről egy kicsit később.

Március (Kikelet hava, Böjtmás hava) Mars istenről kapta a nevét, és az ókori Rómában úgy tartották, szerencsét hoz, ha a háborúkat az évnek ebben a hónapjában indítják. Nem tudom, hogy ezért-e, de valóban egy csomó harccal és függetlenséggel kapcsolatos nemzeti ünnep esik világszerte ennek a hónapnak valamelyik napjára. Ilyenkor van még ezeken túl például a Békéért Küzdő Írók Világnapja (3.), a Magyar Sajtó Napja (15.), az USA-ban a szabadság napja, az információ szabadságának napja, a fekete sajtó napja (16.), a Faji Megkülönböztetés Elleni Nemzetközi Küzdelem Napja (21.), a Költészet Világnapja (21.), a Planetáris Tudat Világnapja (21.), a víz világnapja. (22.), a Magyar Fordítók és Tolmácsolók Napja (22.), és még sorolhatnám, szinte minden napra jut több is - a maira mondjuk éppen nem, tehát önhatalmúlag nyugodtan megduplázhatom a nőnapot. Ezzel együtt ez a szép kis hetedike sem múlhat el esemény nélkül: telihold van ugyanis, azaz egész pontosan telihold első napja. Ilyenkor pedig minden hónapban elfog egy kicsit a vágyódás, a feltöltődés és a nyugalom érzése, legalábbis esténként, lefekvés előtt. Szeretem a teliholdat és azt a mai napig is fennálló, bár erősen tagadott misztériumot, ami körülveszi. Csillagos éjszakákon a Hold fényessége elég erős ahhoz, hogy szinte tisztán lássunk, az árnyékok viszont hihetetlenül feketék. Olyan varázslatos minden ebben a furcsa fényben! Szeretek ilyenkor kibámulni az ablakon és nézni a fényes bolygót vagy a tájat. Talán nem véletlen, hogy annyi képzőművészeti és irodalmi alkotás szól így vagy úgy a Holdról...

Szóval visszatérve kicsit az előző félmondatra: tegnap - azóta már kiszoroztam - háromszázhatvankétezredszerre is sikerült megtekintenem az Alkonyat első részét, azaz - be kell vallanom - csak az első rész első felét, mert utána muszáj volt lefeküdnöm vízszintesbe, mégpedig szembecsukással egybekötve. Már elég régen nem néztem meg amúgy ezt a filmet - legalább két hónapja -, de rá kellett jönnöm, hogy a szövegismeretem alig romlott valamit a háromszázhatvanegyezer-kilencszázkilencvenkilencedik végigizgulás óta. Mert persze izgulni mindig kell, hiába tudom kívülről oda-vissza latinul az egészet...

Érdekes amúgy, mert ez az Alkonyat-őrület nekem akkor jutott el a tudatomig, amikor már a második film is elérhető volt DVD-n. Azt sem tudtam, miről szól ez az egész, de gondoltam, miért ne nézhetném meg? Hát, nagyjából tíz perc után lettem függő, ha jól gondolom, és emlékszem, folyton azon paráztam a második, majd a harmadik, végül az eddigi utolsó résznél is (amit már moziban láttam), hogy na most, na most fogják elcseszni a történetet... De eddig szerencsére még nem csalódtam, habár az első részt tartom a mai napig is a legjobbnak, az olyan igazi modern kori Rómeó és Júlia. Elég furcsa viszont - részemről legalábbis felettébb az -, hogy nem olvastam még egyik részét sem a könyvsorozatnak. Tudom, szörnyű, de egyszerűen nincs rá időm. Amint lesz, pótolom!

Addig is minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy a lidércnyomás mértéke (amit, amint azt a Facebook-ról megtudhattuk, szellem/négyzetméter mértékegységben tartanak számon) teliholdas éjszakákon igen nagy. Már ha ebben az esetben mindenféle képzeletbeli lényeket a "lidérc" kategóriába sorolunk, meg persze a nem képzeletbelieket is, amiknek a létezését csak szeretnénk nem tudomásul venni - merthogy ilyenek is akadnak szép számmal. Vámpírok és boszorkányok, farkasemberek és vérfarkasok, angyalok és démonok, tündérek és manók, óriások és törpék, varázslók és mágusok, kentaurok és unikornisok, és a többi. A mesék ilyenkor megelevenednek, Fantázia kapui kitárulnak, és feltétel nélkül elhiszem, hogy minden lehetséges, hogy bármi megtörténhet, hogy tényleg megteremtem azt, ami csak eszembe jut. Hogy a képzeletem szüleményeit azért ismerem annyira, mert tényleg találkoztam már velük - egyszer, valahol, valamikor. Talán egy másik életben, egy másik univerzumban vagy egy másik dimenzióban.

De biztosan nem véletlenül ragadtak meg bennem... Biztosan nem véletlenül szeretem őket vagy félek tőlük. Mindig is sejtettem, de egy ideje már tudom, hogy a világon a legérdekesebb, legkülönösebb hely az, ami a fejemben van. Idővel azonban rájöttem, hogy túl sok a hasonlóság az engem körülvevő és a fejemben létező világ között, és csupán csak egészen apró dolgok választják el őket egymástól - apró, de annál fontosabb dolgok. Pont valami olyasmi, ami Bellát elválasztja Edward-tól, vagy a Holdat a Naptól. Azok az örök érvényű játékok, amik nem csak elválasztanak, hanem össze is kötnek, amik utakat jelölnek ki és eltérítenek róluk, amik sorsokat emelnek fel és döntenek romba - mint a Hold és a Nap játéka, mint a nappal és az éjszaka váltakozása, vagy mint a nemek harca...

Két hét múlva lesz a tavaszi napforduló, szóval már csak addig tartanak a hosszú éjszakák. Talán egy kis varázslat még belefér a valódi tavasz beköszönte előtt. Egy utolsó kis belső elcsendesülés...

Jó éjt, szvítdrímz! De ne csak édesek, hanem varázslatosak is legyenek most azok az álmok... :)

(Na, honnan ismerős ez a zene?...)

Vasárnap este megint elfogott az a kellemetlen érzés, ami mindig mindenkit el szokott fogni (ilyen szép magyarosan) vasárnap esténként: mégpedig az, hogy megint mennyi mindent nem csináltam meg, amit pedig szerettem volna. Persze, nézhetném úgy is, hogy mennyi mindent megcsináltam abból a rengeteg mindenből, amit meg kéne csinálnom valamikor, de ez túl optimistán hangzana, amikor hullafáradtan beesek az ágyba úgy éjfél körül, arra gondolva, hogy még öt egész órát alhatok, mielőtt belekezdek a tizenkét órás műszakba... No de azért nem vagyok annyira pesszimista sem, hiszen miért lennék? Végül is egy csomó minden történt hétvégén...

Kezdve azzal, hogy szombaton reggel negyed tízkor volt az első pillanat, amikor hajlandó voltam egészen ülő helyzetig feltornázni magam az ágyban. Ez azért nem semmi volt, bár az alvás mennyisége most sem haladta meg a kilenc órát, de ez még így is a szokásos napi adagomnak majdnem a duplája.

Viszont egy szemernyivel sem éreztem magam kipihentebbnek. Annyi történt, hogy a kávé mellett, a gép előtt elücsörögtem még vagy egy órát, és addigra meg már úgy éreztem, sikerült is jól elcsesznem fél napot a nagy semmire. Életkedv nulla, megmozdulásra való kedv nulla, belül meg megy a harc a "hadd maradjak írni" és az "előbb essünk túl a kötelezőkön" között. Végül áttettem az ügynökös randit ötre és egy másik helyszínre, és maradtam írni - először délután kettőkor pillantottam rá az órára, mikor már kezdtem éhes lenni. Később öttől hatig hallgattuk a kedvesemmel a kiselőadást egy-egy Da Vinci kávé társaságában, egy kávézóban egy csinos és tehetséges ügynökcsajszitól, utána pedig beugrottunk a párom szüleihez. Ezzel így nagyjából este is lett, és éppen bedurciztam volna magamra, amiért ma sem csináltam semmit (...), de ehelyett szerencsére eszembe jutott, hogy meg kéne néznem a Tortúra című filmet, amit Stephen King "hasonló" (nem értem, miért nem azonost mondanak) című regényéből forgattak. Erre a DVD-re nemrég akadtam rá, és mivel tavaly néhány nap alatt kiolvastam a könyvet, és azóta egyik legnagyobb könyvélményemként tartom számon, kényszert éreztem, hogy megnézzem, mit tudtak ebből kihozni másfél órában. A könyv ugyanis azon túl, hogy kemény horror, igazi lélekborzongató thriller is, amiben kevés párbeszéd van, annál több azonban a főszereplő, azaz egy író egyes szám első személyben végigélhető vívódása és harca saját magával, a fájdalommal és Annie Wilkes-szel.

A történet nagyon röviden annyi, hogy Paul Sheldon, a híres író legújabb kéziratával az anyósülésen útra kel és hóviharba keveredik, majd autóbalesetet szenved. Aztán amikor magához tér, kiderül, hogy bár egy nő megmentette az életét, ebben nincsen sok köszönet: a lábai használatára képtelen, begyógyszerezett férfi egy ex-ápolónő, az idegileg enyhén instabil, de kedvenc írójáért annál jobban rajongó Annie Wilkes karmai közé került. A nő az író engedélyével elolvashatja a táskában talált kéziratot, de nem tetszik neki, és ezt egészen komolyan ki is fejezi. A férfit arra kényszeríti, hogy saját kezével égesse el élete eddigi fő művének tartott kézirata egyetlen példányát, majd arra motiválja nem túl finom és nőies praktikákkal, hogy sürgősen álljon neki, és írja meg (az író által legjobban gyűlölt, de a közönség által legjobban imádott) Misery-sorozat következő részét, és hozza vissza az életbe az utolsó rész végén eltemetett Misery-t. Engem persze az fogott meg a legjobban az egészben, ahogy az író egy valódi író szemén át mutatja be magát az írást, mint eszközt, mint hivatást, mint munkát, mint élvezetet, mint felüdülést és mint kényszert - hiszen valójában önmagáról kellett írnia.

Így aztán nekiálltunk mozizni, de a film annak ellenére sem nyerte el legnagyobb tetszésemet, hogy az Annie-t megformáló Kathy Bates ezért a szerepéért még egy Golden Globe- és Oscar-szobrocskát is bezsebelhetett - ennek következtében pedig végig hangosan kommentáltam az egészet, kitérve a film és a könyv közötti legapróbb eltérésekre is (aminek a kedvesem szerencsére örült, mert így legalább nem parázott annyira. Ő nem igazán bírja amúgy az ilyesmit, csak én kényszerítem mindig arra, hogy thrillereket nézzen velem). Persze az nem jelent semmit, hogy nekem nem nagyon tetszett, mert például a Da Vinci-kódot filmen elsőre nem is értettem, mivel éppen a megtekintése előtt olvastam ki a könyvet, így a két órába sűrített filmváltozaton csak ide-oda kapkodtam a fejem. Mindegy. De én azért inkább a könyvet javasolnám Tortúra- (és amúgy Da Vinci-kód) ügyben. Azaz előbb a film, aztán döntsd el, hogy bírnád-e a könyvet, amitől igazán fel fog állni a szőr a karodon. Már aki szereti az ilyesmit...

Aztán megint azt gondoltam, hogy vasárnap reggel majd addig alszom, amíg fel nem kelek - végül azért így lett, de nem egészen az én értelmezésem szerint. Egy kis olvasgatás - napi szokásos körök a neten -, egy kis írogatás, aztán megint elindultunk: boltba menés tejet venni, mert eksön van, szüleim látogatása, otthon kerítésre-nádszövetszerelés - és végül megint csak egyetlen dolog maradt el: a séta, amit már vagy két hete tervezgetünk. Na de nem baj, van azért, ami felvillanyozzon: Anyukám ma bejelentette, hogy sikerült végigrágnia magát első könyvem kéziratán, mind az alig háromszázötven oldalon, és bár őszintén bevallotta, hogy nem igazán tud elvonatkoztatni attól, hogy én írtam, ennek ellenére (és nem, nem éppen ezért) egészen tűrhető kritikát kaptam tőle, ráadásul azt mondta, azonnal neki is áll a másik kézirat olvasásának, mert ezek után nagyon kíváncsi, az vajon miről szólhat. De azért azt is hozzátette, hogy kíváncsi lenne, hogy is folytatódik az előző történet (merthogy az első kézirat valójában egy háromrészesre tervezett sorozat első könyve), így aztán megvan a legújabb plusz feladatom: tényleg ideje lenne már nekiállnom a második résznek.

Ezek után felmerült bennem a gondolat, hogy eljött az ideje, hogy egy beadvánnyal forduljak valami intelligensebb létformához a napok meghosszabbítása ügyében, amiről egyből eszembe jutottak az egerek, azaz latin nevükön Mus musculus-ok (ezt a tényt, mármint az egerek ilyenfajta latin elnevezésének realitását Apukám a mai napig nem hajlandó elhinni nekem), és a Galaxis útikalauz stopposoknak, ami egy fergeteges film (na jó, be kell vallanom, igazi elmeroggyant vígjáték), és azon kivételek közé tartozik, amit még csak képek formájában láttam, azaz még nem olvastam el a könyvet. Mindenesetre mindenkinek ajánlom, aki kellően aberrált ahhoz, hogy tudomásul vegye, hogy a delfinek bizony a második legintelligensebb élőlények a Földön, közvetlenül megelőzve az embereket, akiket bár minden erejükkel próbálnak megmenteni, végül rá kell jönniük, hogy sajnos ez nem fog menni. Ezért szeretett bolygónk végső vogon-támadásban való elpusztulása előtt még egyszer, utoljára megköszönik, hogy ilyen hülyékkel élhettek, és itt hagynak minket, hadd pusztuljunk, ha ennyire szerencsétlenek vagyunk. Így aztán, horrorfilm-részletek helyett egy kellemes kis galaxisos videóval kívánok mindenkinek jó elmélkedést szerdáig.

Viszlát, és kösz a halakat! :)

(Sajnos, felirattal nem találtam meg, így angolosok előnyben vannak a fergeteges dalszöveg megértésével... Ezer bocsi, talán unalmas óráimban írok majd egy fordítást hozzá. :) )

Jáháájj, na most, na most, na most merje azt mondani valaki, hogy nincs igazam! Merthogy a márciussal igenis itt van a tavasz, és ez már bizonyított tény! Először is, csütörtök este meghallottam az idei első bagzó macskavernyákolást, és tegnap - kitekintve aprócska házikónk legaprócskább ablakán - azt láttam, hogy este fél tízkor a kocsi melletti új betonplaccon bizony friss randi van kialakulóban a romantikus lámpafényben - természetesen macskuszéknál. Sajnos, nem sikerült rájönnöm, kik is lehettek azok, mivel nem igazán láttam tisztán a bundájuk színét, de hát mint tudjuk, sötétben minden tehén fekete, hát még a macskák. Azok még kisebbek is. Bár erről meg az a méltán híres megjegyzés jut eszembe, hogy a Hold kisebb, mint a Föld, de távolabb is van. (Tehát, ebből kiindulva igaz, hogy a macskák is kisebbek a teheneknél, de ezek szerint távolabb is vannak... És ha egyre több öngyilkos van, akkor egyre kevesebb öngyilkos van??? Az élet nagy kérdései...)

Na, arról meg nem is beszélve, hogy napok óta sóvárogva néztem a csodálatos napsütést, a pulcsiban meg kiskabátban futkosó embereket, miközben kellemesen elvoltam a légkondicionált üvegpalotában, ahol nap közben általánosan üzemelek. Most azonban egész hétvégén nem dolgozom - és ez azért nagy szó, ha azt vesszük, hogy mifelénk havonta egyszer van csak ilyen. És ezekre az alkalmakra az ember lánya megpróbál kellően felkészülni - jó nagy pihenés (aha), amellett pedig bele kellene hogy férjen mindenki más egy látogatás erejéig, akik hét közben nem érnek rá, mert hát a normális emberek akkor dolgoznak (ezért hívják azt amúgy hétköznapnak, a másik kettőt meg hétvégének). És hát persze azért közbejön egy-két ilyen-olyan ezer-éve-nem-láttalak, fussunk-már-össze találkozó azokkal, akik szintén nem érnek rá hét közben, meg néhány miegyéb, amik leginkább az én hülyeségemnek köszönhetőek.

Mint most is. Egy ügynökkel beszéltem meg randit szombaton egyre, de már öt perccel később tudtam, hogy sem az időpont, sem a helyszín nem is megfelelő ezért meg azért, huhh, de jó... Gyorsan megszereztem a számát, mert hát persze miért kértem volna el tőle, amikor ott állt előttem - ha véletlenül közbejönne valami, még legyek tapló paraszt is, hogy még csak fel sem hívom, hogy ne várjon... Mindegy, ma délelőtt elrendeztem dolgot.

Na, de nem is ez a lényeg: hanem hogy azért másban is igazam van ám! Mert ahogy rápillantottam az időjárás előrejelzésre, mit láttam, na mit, szabad hétvégém örömére? Hát azt, hogy bár az idő napsütéses marad, azért a lehűlés megjön hozzá, igaz, csak vasárnap reggeltől. Háromszoros hurrá, tudtam én! Na de nem baj, úgyis egy csomót kell írnom, elleszek én így is. (Persze, mégis mi lehetett volna a péntek reggeli angyalkártyám? Hát a türelem... "Tartsd meg a pozitív látásmódot, és lelj örömet a várakozásban! Hidd el, nem az idő a legnagyobb ellenséged!" Dánke, bitte, még valami?...)

Tegnap délután el is határoztam, hogy nem érdekel semmi, ha már türelem és várakozás, legalább töltsem kellemesen. Volt még egy dugi öccázasom, gondoltam, híjnye, nehogy már két nappal fizetés előtt ne legyek teljesen kifilézve - munka után elindultam soppingolni, azaz valójában csak nézelődni. És nem is az volt a legmeglepőbb, hogy nem vettem semmit, hanem az, hogy szinte a napszemüvegemet sem bírtam levenni, mert kirikították a szememet a kirakatok. Annyi világító és élénk neonszínt, minden mindennel kombinálva, rég nem láttam egy helyen - kivéve persze az irodában, ha egymás mellé helyezem a szigorúan különböző színű szövegkiemelőimet... Mindez a színkavalkád valami olyan retró stílussal vegyítve, ami engem konkrétan szájtátásra késztetett. És ami a nem mindegy: nem csak a nőknél, de a pasiknál is ez a legújabb trend! Csíkos a kockással, pöttyös a virágossal, rikító, csillivilli párducminta, és - az egyetlen, ami elnyerte a tetszésemet - Amerika-mánia minden mennyiségben, kékkel és pirossal, csíkokkal és csillagokkal, természetesen. Ezen kívül rikító rózsaszín, korallpiros, élénk kékek, narancssárga, pink, lila, barack, neonzöld és még sorolhatnám... Nagggyon durva! A pingvinszezon után minden átmenet nélkül beleugrunk a pinkvinszezonba... Egy - komolyan mondom, nagyon visszafogott - ízelítőt megnézhettek a New Yorker videóján, amiben amúgy az egyik modell csajszi magyar.

Szóval, furcsa dolog, de végül nem vettem semmit. Kemény vagyok, mint Csoki. Töredelmesen be kell vallanom azonban, hogy ez nem a keménységemen múlt, egyszerűen csak sokkot kaptam. Most vagy az lesz, hogy idén tavasszal bazira nem leszek trendi (uhh, uramisten, most ezt úgy mondom, mintha amúgy folyton csak ez járna a fejemben), vagy valami csoda folytán meg kéne barátkoznom ezekkel a színekkel... Na és ez az, ami szerintem nem fog menni. No persze, azért ez az amerikás téma felkeltette az érdeklődésemet... Ez tetszett. Azt hiszem, ezen még gondolkozhatunk. Főleg, ha teszek még egy párat az ötszázasom mellé...

Annak örömére viszont, hogy ilyen önmegtartóztató voltam (igen, ez is egyik előnye annak, ha nincs pénzem, legalább tudok önmegtartóztatni) bementem egy hiperszupermarketbe, csupán csak azért, hogy vegyek pár zsemlét. Azaz bementem volna, mert nem volt kis kosár (ez már eleve elgondolkodtatott, hogy biztosan megéri-e az a pár zsemle azt, hogy végigverekedjem magam az emberek között), és a tetejébe még egy nyamvadt húszast sem találtam, ami a kocsihoz kellett volna. Erre olyasmi történt, ami már nagyon régen nem: egy bácsi, látva a szerencsétlenkedésemet, felajánlotta, hogy ad egy érmét. Persze mondtam, hogy inkább váltson fel egy százast nekem, de csak legyintett, és azt válaszolta, ne hülyéskedjek, volt már, hogy őt is kisegítették, amikor neki nem volt. Így aztán szépen udvariasan megköszöntem, miközben azon járt az agyam, hogy milyen... furcsa is ez. Vagy szokatlan. Eleve az, hogy egy idegen ember csak úgy felajánlotta a segítségét egy semmi kis aprósággal kapcsolatban, csak úgy, önzetlenül. El is határoztam, hogy ez egy vándorhúszas lesz: ha legközelebb én látok meg valakit a kocsik előtt turkálni a zsebeiben, én fogom nekiadni az érmét. Csak hogy legyen egy jó napja - mert remélem és szeretném hinni, hogy ettől a gesztustól bárki legalább egy kicsit elmosolyodna és csak egy pillanatra elgondolkodna. Arról nem is beszélve, hogy legtöbbször pont az ilyen apró "jótettek" azok, amik nem kerülnek semmibe, mégis jobbá tehetjük vele a saját napunkat, és valaki másét is. Ezért itt és most arra buzdítanék mindenkit, hogy csak egyszer próbálja ki ezt a dolgot. De komolyan. Legyen ez a Káosz Brigád első házi feladata: ha alkalom adódik rá, egyszer ti is adjatok egy húszast valakinek bevásárlókocsira. Aztán mondjuk írjátok meg, milyen volt. Kíváncsi lennék rá...

Ehhez kapcsolódóan újra eszembe jutott egy nagyon jó kis videó (tudom, korábban már említettem), amit javaslok zenével meghallgatni, de azért anélkül is kellően érthető. Csak mert a sok kicsi sokra megy, és igenis rajtunk áll, hogy mennyire tesszük jobbá a világot, amiben élünk. Mert talán tényleg ilyen világot szeretnénk mindannyian...

Tudom, ez a cím kicsit többet sugall a kelleténél, hiszen a globális, ha nem is univerzum-, de legalább Föld-szintű világrend helyrebillenése kicsit még várat magára. De mindenki tudja, hogy addig nem történik semmi, amíg magunkban nem tesszük helyükre a dolgokat. Így hát első lépésként beérem annyival is - mi több, igazán örömmel jelentem be, és nem sajnálok ilyen nagy szavakat használni a címben - hogy megint sikerült felvennem egy aránylag kiegyensúlyozottnak tekinthető pozíciót lelkileg. Nem, sajnos ez nem azt jelenti, hogy az újonnan felmerült ilyen-olyan nyűgök-bajok nyom nélkül eltűntek, csak azt, hogy ezekkel is meg kell tanulnom együtt élni. Lassan már kezdem azt hinni amúgy, hogy ez az egész nem más, mint nagyüzemi zombigyártás valami globális kísérlethez. Na de mindegy, a lényeg, hogy én még mindig képes vagyok mosolyogni. A tavasz ugyanis nekem nagyjából márciussal köszönt be, bár tudom, hivatalosan a huszonegyedike a mérvadó... Azaz, már nem egészen, de erről majd később - akkor.

Tehát, ami a lényeg, hogy a helyrebillenés megtörtént, és felállt az új világrend, amiben pedig igenis helyt követel magának a Stories by Row, akárhogy hanyagoltam is eddig (bár mindig is tudtam, hogy érdemtelenül)... Szóval a helyzet a következő. Innentől kezdve egy kicsit rendszert viszünk a rendszertelenségbe, csak hogy tudni lehessen, merre hány méter - és bevallom őszintén, ez elsősorban miattam lesz így, csak hogy a sokfelé szakadást valahogyan meg tudjam akadályozni. Életemben nagyjából másodszor vagyok abban a helyzetben, amikor lassan kezdem elérni a mélypontot. A jó hír, hogy a fekete levest épp most készülök elhagyni, és így hamarosan (persze, kinek mi a hamarosan...) kimászok belőle. Hogy ezt honnan tudom? Tapasztalatból. És akkor vár csak az igazán kemény munka, ha a lelki egyensúly megvan, és már amúgy is hulla fáradt vagyok magamtól. Ilyenkor még nehezebb figyelni és nem hibázni, így az egyetlen, ami segíthet, az a rendszer - és az írás. És hát a kettő együtt...

Szóval ezért. Ezért lesz úgy, hogy eztán minden hétfőn, szerdán és szombaton jelentkezik egy új bejegyzés a Mind-ban, tehát itt, hetente egyszer pedig, csütörtökön, amolyan folytatásos teleregényként a Stories - azoknak, akik nem a tévét akarják bámulni egy kis szórakozásért, hanem inkább a monitort. De, hogy azért ne legyen annyira uncsi a dolog, azt nem fixálom le, hogy melyik napszakban és hány órakor lesz az akkor és ott, illetve lehetőséget adok magamnak a kibontakozásra egyébkor is - tehát elképzelhető, hogy lesznek rendhagyó extrák erről-arról, rendhagyó időpontokban.

Tehát legközelebb szombaton jelentkezünk egy meglepetéssel - vagy hát ki tudja... Addig is, aki még nem látta volna, annak jó olvasgatást kívánok!

Stories by Row - 5. rész

Szvítdrímz!

Ma úgy döntöttem, hogy összehívom a válságstábot. A másodikat. Az elsőt ugyanis már összehívtam, néhány nappal ezelőtt. És az első együttest alkotó egy, azaz egy fő - tehát én - a mai napig ülésezett. Azért is húzódott ez már napok óta, mert elég sok zavaró tényező jelentkezett menet közben, amik akadályozták vagy elterelték a szabad gondolatáramlást (például a munkám, meg ilyen apróságok). De azért a bizottság végre meghozta határozatát: össze kell hívni a második szintű válságstábot.

Nos, ez nem csak azért második szintű, mert első már volt, és hülyén nézne ki, ha azután meg a harmadik következne, hanem azért is, mert ketten, azaz ketten szerepelünk már benne: a kedvesem és én. Ez nagyon izgalmas rész, mivel ilyenkor az első válságstáb résztvevői helyzetelemzést adnak a vita tárgyát képező dologról, egyszersmind mindenféle, egymással és a tárggyal egyáltalán nem biztos, hogy elsőre összefüggő információkat tárnak az új tag elé, akinek ezt a jelentést értékelnie kell, és javaslatokkal kell előállnia. És éppen ezzel szokott lenni a probléma... Az első válságstáb jelentése általában minden részletre kiterjedő és hosszú tanulmány, globális értelmezésben, és szinte mindig úgy zárul, hogy a szóvivő (én) felteszi a következő kérdést:

"Szerinted hülye vagyok?"

Mire a második csoport csak elmosolyodik és a fejét rázza, majd általában egyszavas, ritkábban (elsősorban noszogatásra) egy mondatos kiértékeléseket ad a prezentációról. Erre az első válságstáb tagjai alkalomról alkalomra feszültebben újra összedugják a fejüket, hogy na, akkor most mi legyen? Vajon miért nem akar beszélni róla? Mi az, amit nem mondtam elég érthetően? Persze, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy az elgondolásaim sokszor, na jó, gyakran... általában... szóval, az elgondolásaim mindig követhetetlenek kicsit (nagyon), és azt gondolom, hogy ha azt valakire csak úgy rázúdítom, akkor neki azt nem kell átgondolnia. Pedig de. És akkor már megint türelmesnek kell lennem (aki a türelmet kitalálta...), jahhhajjj!!!

A probléma természetesen most is a szokásos "hogyan húzzuk még ennél is szorosabbra a nadrágszíjat, nem is kicsit?" témakörrel kezdődött, aminek a hatása lassan már nemcsak a fizetés időpontjára korlátozódik, hanem az előtte és az utána következő tíz-tíz napra is - meghagyva így másik tíz "nyugodt" (direkt az idézőjel) napot az életünkből, amikor "csak" a munkahelyünk miatt kell stresszelnünk, akár van olyanunk, akár nincs. Téma felvázol, kétségbeesésen már egy ideje túl vagyunk, oké, lépjünk tovább.

Na és itt kezdődött az a rész, amikor elmeséltem, hogy egészen kicsi koromtól sok-sok éven át volt egy túlélőtáskám bicskával, szárított élelemmel, kötéllel, gyufával, tollal és jegyzetfüzettel (!!!), növényhatározóval és minden földi jóval... szóval elmondtam, hogy ez a túlélős elmebajom hogyan függ össze a globális felmelegedéssel, a bankválsággal, a politikával, a megújuló energiaforrásokkal, a globalizáció (véleményem szerint egészen hamarosan bekövetkező) bukásával és épp ezért bizonyos előre és máshogyan gondolkodás szükségességével. Mivel nem tartom magam őrültnek, feldobtam azt a lehetőséget is, hogy hülye vagyok és összeesküvés-elméleteket gyártok (valószínűleg összeesküvés-elmélet függő vagyok amúgy, mert alapelvem, hogy természetéből adódóan minden mindennel összefügg), és kísérletet tettem arra, hogy mindezt bővebben kifejtve mélyebb betekintést engedjek az elméletem levezetésébe, ami egyelőre annyira nyers, és olyan hosszú, hogy ez sajnos nem a legalkalmasabb hely és idő arra, hogy mindenkivel megosszam... DE: ami késik, az nem jön időben, szóval - ha ízekre szaggatva is, de - biztos vagyok benne, hogy fogok még írni ilyesmiről (vagy tán folyton ilyesmiről írok?)...

Igen, ezek után szerintem is jogosan teszem fel azt a kérdést legjobb hallgatóságomnak, aki általában mindenféle közbeszólás nélkül hümmögi és bólogatja végig a magyarázataimat, hogy szerinte hülye vagyok-e...

Mégsem vagyok biztos benne, hogy az a jó, ha nem nyilvánítunk véleményt. Inkább hülyézzenek le, de én azért elmondom... Nem mindig a különvélemény a rossz... :)

Ráadásul melyik kártyát húztam ki a pakliból nem sokkal korábban? "Kitartás: Ne hagyd, hogy szorongásaid elnyomják a szándékod. Te csak add önmagad, és nézz néha a dolgok mögé is!" Hát igen, a motiváció fontos dolog. Tehát, bokszkesztyű fel, irány előre, hajrá tovább - hiszen az akadályok nem azért vannak, hogy visszavessenek, hanem hogy legyőzzük őket. Az élet nem abból áll, hogy a vihar elmúlását várjuk, hanem hogy megtanuljunk táncolni az esőben...

(Folyt. köv.)

Szombat reggel ragyogó napsütésre ébredhettünk úgy nagyjából az egész országban, amitől egészen elviselhetőre fokozódott még a telefonom ébresztőjének amúgy minden hajnalban kellően bezavaró csörgése is, és a szundi gombot is legfeljebb csak négyszer nyomogattam meg, mielőtt kikászálódtam volna az ágyból. Napok óta azt lehet hallani, látni, olvasni és tapasztalni, hogy az idő egészen tavasziasra fordult egyik napról a másikra, ráadásul a szél is atommódon fúj, és hát tavaszi szél vizet áraszt... Valóban így van, minden tocsog, folyik, ragad és sáros, de valahogy az emberek ezt tavasszal sokkal jobban viselik, mint mondjuk ősszel. Az is igaz viszont, hogy valódi tavaszban és őszben az utóbbi években nem igazán bővelkedtünk - nem is emlékszem, mikor volt utoljára igazán normális, pulcsizós időjárás. Emlékeim szerint vagy nagykabát, vagy póló. Az átmeneti évszakaink mintha néhány rövid napra korlátozódtak volna...

Lett volna kedvem felöltözni valami laza, kinyúlt, kinőtt, elkopott és agyonhasznált, de annál kényelmesebb gúnyába, és nekiindulni a természetnek. Bár a szelet nem szeretem túlzottan, a napsütés most kifejezetten jó hatással volt rám - furcsa, pedig amúgy elsősorban azon kevesek közé tartozom, akik jobban szeretik a borús, esős, hűvösebb időjárási körülményeket. Az a tény viszont, hogy most vágytam volna egy kis napfürdőzésre és D-vitamin-bevitelre, csupán csak két dolgot jelenthetett: az egyik, hogy menthetetlenül elérkezett a tavasz beköszöntének ideje, vagy legalábbis nagyon közelítünk felé, a másik pedig, hogy mennem kell dolgozni. Ha ez a második esemény nem állna fent, akkor valószínűleg kint sem sütne a nap, vagy hideg lenne, vagy valami - de semmiképpen sem jó kis sétálgatós idő.

Mindegy, most is a jó oldalát kellett nézni a dolgoknak, ami adott pillanatban nem is esett túlzottan nehezemre. Nagyjából a lelki egyensúlyom is helyrezökkenni látszott, bár még azóta is van jó pár nyitott kérdés, amiket meg kellene válaszolnom, de majd annak is eljön az ideje, nem is olyan sokára - ráadásul több esemény bekövetkezte közvetlenül nem is tőlem függ, így nem marad más lehetőségem, mint várakozni. Na de ez a várakozás dolog, jaj-jaj... Nehéz. Tudom, hogy a türelem az egyik legfőbb erény, de belőlem ez kellően kimaradt. Kapom is a leckéket miatta bőven, próbálkozik velem az élet, hogy a fejembe verje ennek a fontosságát. Talán most már azt is kijelenthetem, hogy azért elindultam valamerre, és egy kicsit kezdek javuló tendenciát mutatni. Fantasztikus.

Tegnap reggel elhatároztam, hogy visszatérek egy régi, eléggé infantilisnek is titulálható szokásomhoz, ami viszont nekem pár perc rendszerességet jelent a mindennapjaimban. Évekkel ezelőtt az egyik magazinban - amit már az első megjelenése óta szokásom megvásárolni, igaz, akkor még hetilap volt, mára azonban (hála...) már csak kéthavi rendszerességgel jelenik meg - mellékletként volt egy kis meglepi a kedves olvasóknak. Mégpedig nem más, mint kivágható, aprócska úgynevezett angyalkártyák. Na jó, most a kedvetekért megszámolom... harminchat darab. Ezeken a kis kártyákon különböző nagy-nagy okosságok vannak, amolyan "nesze semmi, fogd meg jól"-dolgok, nekem valamiért mégis nagyon hozzánőttek a szívemhez. Egy időben minden napomat úgy indítottam, hogy a kávé mellett ücsörögve előkaptam őket abból az elnyűtt, ezeréves szütyőből, amiben anno - még a "megboldogult" Munkásőr utcai lakásunkban, ahol egészen kicsi koromban laktam, bár akkor még focipálya volt mellette - az aprópénzt gyűjtöttem nagyon pedáns módon. Régebben minden reggel megkevertem kicsit a "paklit", majd húztam egy kártyát, és a tradicionális félórás reggeli kávésbögrébe-bámulás közben elfilózgattam azon a dolgon, ami éppen rá volt írva, és megpróbáltam rájönni, vajon hogy illeszkedik ez éppen akkor, éppen aznap az életemhez. Akkoriban nagyrészt még naplót írtam, hagyományos tollas-füzetes megoldással, és abba szépen napról napra fel is jegyezgettem a következtetéseimet. És akárki akármit mond, nem volt ez olyan nagy hülyeség - igaz, nem tarot kártyáról van szó, de a lényege ebben az esetben mindkettőnek ugyanaz lenne. Méghozzá az, hogy igenis minden nap szükség lenne rá, hogy egy kis időre kettesben maradjak magammal, és kicsit elgondolkozzak ezen-azon. A gondolataim általános irányának legalább időleges elterelésére pedig kifejezetten alkalmasak ezek a kis kártyácskák.

Tehát elhatároztam, hogy itt a tavasz (...hú, most eszembe jutott egy csúnya rím, amit éppen erre szoktak mondani, de szerintem nem kell leírnom, hogy mindenki tudja, mi is az...), és itt az idő, hogy megint rendet próbáljak alkotni a káoszból. A tavasz valahogy mindig kellően alkalmas erre. Így aztán, február 25-én, szombaton reggel felkaptam a szütyőt, kivettem belőle a kártyákat, kicsit megszeretgettem őket, majd húztam:

"Alkotóerő - A panaszkodás, a halogatás, a tehetetlenség csak visszatart. Itt az idő, hogy kreatív légy, és teremts valami újat!"

Azt hiszem, ez különösebb gondolkozás nélkül is elég egyértelműnek tűnik. Ne nyavalyogj, szedd össze magad és szakadj ki a zseléből - állj neki írni, vagy bárminek, amihez kedved van! Fogd be és csináld! Jó tanács ez, mert - nem tudom, más hogy van vele, de - nekem mindig segíteni szokott az átmeneti hangulatingadozások elmulasztására a munkaterápia. Szóval, oké, kemény leszek - pihenni ráérek majd, ha... hm... ide most valami nagy okosságot akartam írni, de sajnos fogalmam sincs, mikor is fogom úgy érezni, hogy na, most akkor bűntudat nélkül feltehetem a lábaimat a fotel karfájára, és nyugodtan hátradőlhetek egy kis relaxálás erejéig. Na nem mintha zavarna, hogy ezer a dolgom, sőt... De azért nagyon tudom várni azt az igen ritka néhány napot, amikor kicsit sikerül utolérnem magam, és engedélyezek egy szabadnapot, amikor mondjuk csak este írok vagy egyáltalán nem csinálok semmit, csakis olyat, ami a pihenésemet szolgálja.

Hm... az is eszembe jutott, hogy péntek éjjel jól aludtam végre, és másnap egészen kipihentnek éreztem magam. Aztán az egész napom tök jól telt, mindenki mosolygott és csinálta a dolgát, szóval minden oké volt. A kolléganőimmel persze azonnal a fantasztikus tavaszi napsütésről és melegről kezdtünk álmélkodni, amiről egyből az Alkonyat jutott eszembe, amikor a bioszteremben Bella megkérdezi Edward-tól, hogy most tényleg az időjárásról beszélgetnek-e?... Tök megmosolyogtató volt, annyira közhelyes, és mégis mindenki örült neki. Aztán elég hamar feltűnt az is, hogy ezen a ragyogó napon érdekes módon szinte mindenki fekete vagy sötét színű ruhákba öltözött. Én tetőtől talpig feketében voltam, akárcsak egyik kolleginám, másikuk meg is kérdezte, hogy gyászolunk-e valakit - bár ő is fekete felsőt vett fel... Hm. Milyen furcsa, sokszor elgondolkozom, mi lehet amögött, ha ennyire hasonlóan öltözünk fel egy-egy napon.

Aztán este, amikor munka után kiléptünk az épületből, egyből észrevettem, milyen szép a Hold, mellette egy fényesen ragyogó "csillaggal", azaz a Vénusszal. Még meg is beszéltük a kedvesemmel, hogy most tuti ott ül a mesebeli horgász, pecabotját a csillagok közé lógatva. Arra a hírre már csak itthon akadtam rá, ami leírja a szombat esti csodálatos együttállást, amikor is egészen a Hold mellett látható mind a Vénusz, mind a Jupiter.

Hát, ez a látvány éppen egy kellemes nap tökéletes befejezése volt... Nothing happens without reason. ;)

(Csak úgy megjegyzem, hogy a ma reggeli kártyám a következő volt: "Rend: Mielőtt cselekednél, tisztázd magadban a céljaidat, és hogy mire vagy képes ezért. Csak így találod meg az utadat!")

Szép vasárnapot kívánok mindenkinek! És kiránduljatok, ha lehet - helyettem is!

Tudom, tudom, hihetetlen dolog, amikor az ember tudja, mit kéne csinálnia, mit akar tenni, de mégsem mennek a dolgok a szokott módon. És nem, most kivételesen nem szeretném annyira nagyon túlmisztifikálni ezt az egészet, egyszerűen csak nem tudok más magyarázatot találni a mai napra, mint... mit is?

Az a helyzet, hogy az egész a tegnappal kezdődött... A tegnapi napom egészen különleges, kiemelkedő és nagyon-nagyon jó volt - este mégis belém állt egy olyan mértékű feszkó, ami semmi másnak nem volt köszönhető, mint éppen a tegnapi napomnak. Szóval a nagy endorfintúltengésből átbillentem valami furcsa állapotba, és csak ültem a gép előtt, és iszonyatosan kattogott az agyam. Ez az a szint, amikor hirtelen annyira sok mindent szeretnék átgondolni - persze egyszerre -, hogy valahogy teljesen felborul bennem minden. Nem igazán szeretem ezt az érzést, mert elég gyakori, hogy ezt bizonyosfajta letargia követi. És akkor - volt már rá példa, hogy - napokig nem voltam képes kimászni a posványból, amit én készítettem magamnak a gondolataimból, amolyan "nesze, ezt bogozd ki!"-feladat gyanánt. Ezt az énem valamelyik olyan része idézheti elő néhanap, aki nagyon berágott rám, és kicsit helyre akarja tenni a többieket, akik túl messzire szárnyaltak a földtől. Ilyenkor nagyon nehéz megtalálni azt az egyensúlyi helyzetet, amikor minden a leginkább újra hasonlítani kezd az eredeti állapotra.

Persze, pont ilyenkor van lehetőség arra is, hogy mindent átértékeljek, ami körülvesz és ami bennem van. Csakhogy ebben a posványos, büdös ragacsban küszködve elég nehéz azon filózgatni, hogy vajon miért is lázadt fel bennem megint Mr. Gondolkozzálmárreálisan, és melyik is az a közelmúltbeli esemény, ami ezt a "fantasztikus" lebegést előidézte. Vagyis, nem is lebegés - olyan minden, mintha egy nagy adag zselében kéne végigcsinálnom az egész napomat. Pluszba, ha súlyosabb a helyzet, még éjszaka sem alszom, vagy ha igen, akkor legalább hülyeségeket álmodok. Szinte érzem, ahogy a háború egyre véresebbre fordul odabent, és ez egyre csak rosszabb lesz... aztán egyszer csak elmúlik - de csakis akkor, ha rájövök, mi volt a kiváltó ok. Ez pedig nem is olyan egyszerű, mivel gyakran egy icipici apróságról van szó. A kiváltó okról pedig csak annyit lehet tudni, hogy érzelmileg nagy hatással volt rám - ráadásul néha arról sincs fogalmam, amikor rájövök a megoldásra, csak egyszerre azt veszem észre, hogy elolvadt a zselé, és nincs többé. Rend van, csend van, fegyelem van, nyugi van. Újra rátaláltam az egyensúlyra.

Nos, tegnap ért néhány érzelmi sokk az amúgy is jelen lévő mindennapi és/vagy munkahelyhez köthető stressz mellé (amik amúgy sem elhanyagolhatóak mostanában). Igaz, ezek az érzelmi behatások nem voltak negatívak - sőt... Nagyon is, nagyon-nagyon jók. Hirtelen százágra kezdett sütni a nap és bármire képesnek éreztem magam. Igen, ez az a pont, ahonnan jó nagyot lehet bucskázni - és ez estére be is következett. RÉ (Reális Én) felébredt és begorombult.

Szóval elücsörögtem a gép előtt pár órán keresztül, de semmit nem találtam, ami egy kicsit is kibillenthetett volna ebből a zselé-állapotból. Aztán eszembe jutott, hogy mostanában kicsit túl sokat bajlódtam a valósággal, így aztán meglátogattam a másik blogomat, átolvastam mind-az-összes három bejegyzést, felidéztem a történetet, és elkezdtem írni... És egy örökkévalóságnyi kihagyás után végre megszületett a negyedik fejezet. Nem gondoltam volna, de ettől megkönnyebbültem. Kicsit bűntudatom volt már hetek óta, amiért hanyagoltam az "elsőt", hiszen a Stories volt az, amit előbb kezdtem írni. Nagy örömködésre és könnyhullatásra azonban semmi energiám nem maradt, így jó gyorsan lefeküdtem aludni.

Természetesen - mivel már előző két nap sem sikerült normálisan végigaludnom azt a pár órát - tegnap éjjel sem aludtam jól. Ezek után úgy ébredtem, mint a mosott sz...r, ami kifejezetten jó, ha az elkövetkezendő öt napon nagyjából 55 órát kell dolgoznom... Mármint a munkahelyemen. Jó, persze, az írás viszont "nem munka" - nem is az, a szó pejoratív értelmében (amúgy elég baj, hogy van neki ilyenje), de azért elég sok időráfordítást igényel... És mindennek a tetejébe már reggel észrevettem, hogy továbbra is ott hullámzik körülöttem a zselé. Ebből kifolyólag pedig az egész napom csúszott-mászott. Egyszerűen semmi semmilyen hatást nem bírt kiváltani belőlem, folyton úgy éreztem, hogy leragadnak a szemeim, miközben nagyon fontos dolgokat kellett volna megjegyeznem - szerencsére ilyenkor már tapasztalatból tollal és papírral járkálok... Bárki beszélt hozzám, alig hallottam, vagy ha hallottam is, annyira nem tudta lekötni a figyelmemet a mondanivalója, hogy még csak eljátszani sem tudtam, hogy érdekel. Pedig azért az néha nem árt... Na de mindegy, ilyenkor magányos - és minél kevésbé monoton - elfoglaltságokat kell találnom magamnak, hogy nehogy állva elaludjak.

Persze a legjobb az egészben az, hogy még így is végig tudok csinálni egy napot - meg hogy este fél tizenkettőkor nem vagyok egy cseppet sem fáradt... Ha valaki meg tudja ezt nekem magyarázni, annak megköszönném. (Jó, persze, vannak nekem is ötleteim, de mint mondtam, ma nincs kedvem semmit túlmisztifikálni.)

Bár... lehet, hogy egyeseknek ez is túl elvont, de épp az jutott eszembe, hogy elvileg a mai nap a szökőnap. Vajon miért pont 24-e? Hát, amint nézegettem, ennek oka a római naptárra vezethető vissza - és semmi természetfeletti nincs benne, tehát pont passzol a jelenlegi világnézetemhez. Így hát kész is a magyarázat: ez a nap kellett nekem. Kellett, hogy kicsit elgondolkozzak, és mindenkit kizárjak magamból. Néha nagyon is hasznos az ilyen szökő idő, még ha akkor éppen nem is gondolnám, hogy így van...

Azt hiszem, ma már fogok tudni aludni. Ha az írás megy, akkor nincs semmi gond.

Tehát most hallgatom egy kicsit, ahogy a macskák tavaszolnak a kertben, aztán hosszan dőlök, és megint adok magamnak pár óra szünetet...

Szvítdrímz! :)

Hááát, ez a bogárevés téma nagyon nagy! Hú, kár, hogy nem kezdtem el - most sem - nézni a tévét, amikor kezdődött az a műsor... azzz... az egyik, na, ami ilyentájt szokott menni. (Aktív?...) Mindegy is. Szóval kezdődött, és a bogárevésről volt szó, meg hogy valami pénzt kapnánk (mi, valakik) valakitől, ha bevezetnénk általánosba ezt a régi-új fehérjebeviteli formát... (Bocs, de ennél a résznél még nem figyeltem...)

Nos, hát ez nagyon jól hangzik. Miért is ne? Hiszen mi, magyarok megesszük a marhák gyomrát, meg mindenféle undorító belsőségeket, pfuj... Akkor miért ne ehetnénk bogarat? Mindenki jól járna: a nem létező állattartáshoz nem kellene mezőgazdaság, ahhoz nem kellenének gépek és emberek... Tiszta jó. Meg azért sok fehérje is van a rovarokban, és ha megennénk őket, vegyszerekre se kellene költenünk. Biokaja. Tök állat. Ja, és tápláló meg egészséges, mint a Kinder tojás.

Nem, nem a dolog morális hátterével van bajom, én is eszem néhanap húsnak csúfolt kolbászokat, felvágottakat meg kenőmájasokat, meg pörköltet, meg sült csirkét, a tengeri bigyókat meg kifejezetten szeretem. Szóval elképzelhető, hogy nem hátrálnék meg egy tál sáskától vagy egy csótánypörkölttől, bár nem tudom elképzelni, hogy mindez jobb lehetne mondjuk egy nyers kecskeherénél, amitől pedig köztudottan még Bear Grylls is feladta a túlélésért folytatott küzdelmét... Na de mindegy, próba cseresznye. Szóval, nem azzal van bajom, hogy ezek az állatok azelőtt még éltek, meg ilyesmi (igen, ezennel a buddhistáktól is elnézést kérek, de mentségemre legyen mondva, hogy nem sok húst eszem). A műsorban felkértek pár hírességet, hogy ugyan, kóstizzák már meg kamerák kereszttüzében ezeket az - egyelőre még csak - ínyencségeket, és mondják el a tévénézőknek szépen, artikulálva, milyen is a bogárevés. Leültek egy étterem egyik asztalához, rendeltek mindenféle ízeltlábúakat, és amíg azt várták, hogy kihozzák nekik a frissen elkészített ételt, addig - és ezt a részt nem értem!!! - szöcskékről, csótányokról és egyéb amúgy aprócska állatokról készült, óriásira nagyított fotókat nézegettek.

"Á, hogy néz a szemével!"

Hááát... igen. Esetenként mind a hattal. Mégis - már nem azért, de - mivel kellene néznie amúgy, ha nem a szemével? Csak úgy kérdezem. A csirke, a marha, a disznó meg a hal is a szemével néz, amíg van neki, meg amíg él. Nahát! Mégsem nézegetek aranyos kis bocikról készült fényképeket önsanyargatásképpen, mielőtt eszem egy pörköltet. És nem, ez nem menekülés meg hárítás! Én - egyes Facebook-os egyénekkel ellentétben, akik szerint már elavult szokás a disznóvágás, mert a húst a boltban kell venni - tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a jó csülökpörkölt alapanyaga a szegény kismalac combja. Igen, tudom. De emberből vagyok, az meg mindenevő, szóval...

És hogy levadásznám-e, ha nem lehetne kapni a boltban? Biztos vagyok benne. Ez ilyen.

DE AKKOR SEM NÉZEGETEK KÉPEKET RÓLUK!!! Milyen hülyeség ez?! Amúgy ez is csak szokás kérdése - lásd disznóvágás...

Tehát a bogárevéssel megint csak egyetlen problémám van, ami azonban már kezd egy kicsit uncsi lenni. Merthogy még mindig ugyanaz, mint például a népegészségügyi törvény esetében. Miért akar bárki is fizetni azért (és ezzel vonzóbbá tenni számunkra), hogy bogarakat együnk? Kinek jó ez??? Vagy hát a drogok legalitása, például ami az alkoholt illeti... Azért érdekes, hogy vannak hírek, amik ugyanahhoz a felmerülő kérdéshez köthetők. Persze, lehet mondani, hogy összeesküvés-elméleteket gyártok. De erről csak annyit, hogy ha azt mondták volna, hogy együnk rovarokat, mert az egészséges, még el is hittem volna. Viszont ha már pénzt is ajánlanak érte, akkor ott valami nem tiszta nekem... (Sajnos ilyen kis gyanakvó vagyok, ez van. És nem, nem is áll szándékomban változtatni ezen, mivel pontosan hogy nem ilyen voltam. De ilyen lettem. Biztos nem véletlenül...)

"A dzsungelben minden ehető. Te is" - ugyebár.

Tegnap úgy éjféltájt (mert nekem akkor még persze ébren kellett lennem, hiszen hajnali négy óra, amikor felkeltem, az nem volt még olyan régen) csodálatos dolog történt velem. Tényleg csodálatos, több okból is: először is, a kedvesem még nem aludt - ez pedig már eleve érdekes. Vagy inkább furcsa, felettébb furcsa. De ami még ennél is különösebb volt: megakadt a szemem a tévé képernyőjén. Az én szemem!

Tudni kell, hogy nálunk ez úgy néz ki, hogy ha én ülök a gép előtt, akkor a laptop monitorja felett látom a tévé képernyőjét. Félrefordítva, szóval csak oldalról, de azért látom. Szerencsére nagyrészt ki tudom zárni az agyamból az onnan jövő különböző villogó fényeket és mindenféle hangokat, csak néhanap okoz ez problémát, és csak olyankor kezdek pampogni kicsit magamnak. Most azonban éppen ennek a szerencsétlen térelosztásnak köszönhetően pillantottam rá a tévére (ami egyébként nem szerencsétlen, mert nagyon is hatékony és gazdaságos, már csak azért is, mert én találtam ki, és egyedül rendeztem át - immár sokadszor - nyáron az egész szobát, amiből csak a franciaágy megfordítása közel három órát vett igénybe a kicsit sem szűk tetőtérben, és igencsak hasonlított az egész azokra a régi játékokra, amikor a kis négyzeteket ide-oda kellett tologatni a keretben egyetlen üres hely kihasználásával, hogy ki tudd rakni a képet...) És mivel már amúgy is befejeztem aznapi teendőimet (még jó, hiszen éjfélkor az "aznap" is véget ér), hagytam, hadd kösse le a figyelmemet a beszélő doboz.

És ami a csoda: hogy lekötötte!

A képernyőre sandítva Hilary Swank-et pillantottam meg. Hát, ez (vagyis ő) már eleve azon kevés dolog közé tartozik, ami miatt elkezdek figyelni, mi is van éppen adásban. Aztán kikapcsoltam a gépet, és végignéztük a filmet, ami amúgy sem rövid, de a reklámoknak köszönhetően fél háromig tartott.

De megérte. A film magyar címe Saját szavak, de eredetileg Freedom writers, azaz Szabadságírók. Az az érdekes, hogy ezt nagyjából egy órán keresztül nem tudtam amúgy, csak akkor néztem meg, hogy mit is nézünk. Mert tetszett. Eddig még nem hallottam erről a 2007-es műről (bár lehet, hogy ez az én hibám). A történet nagyjából annyi, hogy van egy fiatal, lelkesedéssel teli tanárnő (Swank kisasszony, azaz Miss G.) és a férje, Scott (Patrick Dempsey). A nő megkapja élete első osztályát egy hírhedt középiskolában, és angolt kéne tanítania nekik. A fiatalok között azonban kemény bandaháború folyik a szünetekben és az épület falain kívül és belül, de még az órákon is. Ez nem az a világ, amit Miss G. eddig ismert és látott, ő mégis elhatározza, hogy megcsinálja, hogy segít ezeknek a tiniknek. Ezzel nagy fába vágja a fejszéjét, mivel a diákok - akik nagyrészt a javítóintézet elkerülése miatt járnak ide, nem azért, hogy tanuljanak - kiröhögik, a tanári kar ellene fordul, amiért a gyerekek jogait kezdi firtatni, a férje pedig szép lassan arra az elhatározásra jut, hogy jobb nekik külön, miután a nő már három állásban dolgozik, hogy megvalósíthassa az álmát. Menet közben ugyanis rájön, hogy neki a tanítás amolyan küldetés.

Nos, igen, ez alapján erre a filmre azt lehetne mondani, hogy egy átlagos, könnyfakasztós, nagy-életigazságos dráma. Az is. De mégis más. És hogy miért? Amiatt a sok apróság miatt, ami benne van. A karakterek hitelessége és életszerűsége, a kidolgozott részletek... Az egyik ilyen jelenet az, amikor Miss G. beszél a vezető tanárnővel, hogy szeretne az osztályának odaadni néhány könyvet, amik a polcokon porosodnak, hogy kiolvashassák. A vezető tanárnő pedig azt feleli erre, hogy ezek a gyerekek nem érdemlik meg, hogy szép és drága könyveket kaphassanak a kezükbe, mert tönkreteszik őket, és el sem olvassák. Épp ezért olcsó kiadású rövidített változatokat kapnak. Erre Miss G. közli a matrónával, hogy a gyerekek meg nem hülyék, és pontosan tisztában vannak vele, hogy azért kapják a tépett füzeteket és azért bánnak úgy velük, ahogy, mert ők születésüktől fogva le vannak írva, még csak az esélyt sem kapják meg arra, hogy normálisan tanulhassanak. Emellett motivációjuk sincs. Minden nap a túlélésük a tét az utcán és otthon - akkor ugyan mit taníthatna nekik az előkelő Erin (a tanárnő)?

Szóval, Miss G. elhatározza, hogy nem hagyja magát. Nehezen, de sikerül lépésről lépésre haladva kicsit a diákok bizalmába férkőznie, amiért azonban nagy árat fizet. Másodállást vállal tehát egy üzletben, hogy új könyveket vehessen az osztályának, majd egy harmadik állást is hétvégére... És a férje szép lassan besokall. Rájön, hogy nem képes a felesége társa lenni az önmegvalósításban. Ő - a saját szemszögéből nézve teljesen jogosan - nem elégedett az életével, és Erin nem tudja, majd már inkább nem is akarja meggyőzni, hogy a kitűzött céljaink elérése általában nem egyszerű. Ha megtaláljuk a hivatásunkat, akkor bíznunk kell magunkban és abban, hogy meg tudjuk csinálni, amit elérni szándékozunk. Ezt az erőt pedig az a bizonyosság adja meg, hogy helyesen cselekszünk. Hogy tudjuk, tisztában vagyunk vele, hogy mit miért teszünk, és mely tettünknek milyen következményei lehetnek. És ő vállalja a következményeket.

És hogy miért szabadságírók?

Erin nagy ötlete, hogy szétoszt a diákjai között egy köteg füzetet, és azt kéri tőlük, írjanak naplót. Bármit írhatnak bele, történeteket a múltjukból, a nap eseményeit, dalszöveget - bármit. Csak írjanak. Azt is megígéri, hogy csak azt fogja leellenőrizni, hogy minden nap írtak-e, de nem olvas bele senki füzetébe, csak ha az illető azt szeretné. És a fiatalok írni kezdenek... És lassan, nagyon lassan ráébrednek arra, kik is ők. Miss G. segítségével - aki megismerteti őket a holokauszt története által a gyűlölet és a negatív előítéletek tragikus következményeivel - lassan kinyílik előttük a világ, és megismerik önmagukat. Rájönnek, hogy az egyetlen ember, aki valamit tehet azért, hogy ők jobb helyzetbe kerüljenek, az nem más, mint ők maguk. És végre arra is ráébrednek, hogy van miért küzdeniük.

Nekem személy szerint szinte tökéletesen sikerült azonosulnom Miss Erin Gruwell karakterével, Scott-ban pedig annyira a páromra ismertem, hogy többször könnyesre röhögtem magam a szavain, amikben amúgy valószínűleg semmi vicces nem volt. Csak én már hallottam őket, azaz nap mint nap hallom, szinte szóról szóra ugyanazt. Félelmetes volt. Ráadásul az jutott eszembe, hogy most én is hasonló cipőben járok, mint a tanárnő - csak én írok. Itt ülök a gép előtt, próbálok magyarázni egy csomó mindenről, ami szerintem fontos, egy csomó ismeretlennek, és fogalmam sincs, hogy őket érdekli-e. De szeretném, ha érdekelné, és bizony ki kell találnom nap mint nap, hogy mik is lehetnek azok a témák, amit szívesen olvasnak az emberek. Mi az, amiről van véleményük - és mi az, amiről nincs? Mit gondolnak, és miért azt? Kik vagyunk mi valójában? Hol vagyunk a világban? Mi a célunk? Van-e egyáltalán? Mi a közös bennünk?

És hogy miért érdemes akkor megnézni ezt a filmet? Mert szép. Mert jó. Mert lehet rajta bőgni, lehet rajta gondolkodni, lehet rajta hümmögni. És mert a története igaz. Az eszméje pedig még igazabb. Az írás szabadsága - a szabadság írása...